Pásztorének: négy kisregény

A száz éve született és az alig húsz éve halott André Gide-et méltán sorolhatjuk a századforduló francia irodalmának nyugtalan keresői és eredeti kísérletezői közé. Sokoldalú alkotó volt: költő, elbeszélő, drámaíró, remek útirajzok és emlékiratok szerzője, kiváló kritikus és számos nagy folyóirat, köztük a francia irodalmi életet és egy egész írónemzedéket formáló, irányító Nouvelle Revue Francaise egyik alapítója. A merész újító és moralista a korforduló válságaiban új értéket keres, és fő kérdése voltaképp az: hogyan is kellene élni az embernek? Korai műveiben, így e kötet négy kis remekművében az ember egyéniségfejlődését gátló korlátok lerombolását hirdeti, de paradox módon megmarad vallásos-morális igénye. A Meztelen a teljesebb életre való vágyat s egyszersmind a gátlástalan életigenlés csődjét (l. bővebben: Mások 2004/2), a Mennyország kapuja az értelmetlen önfeláldozásét ábrázolja. A Pásztorének a tragikus öncsalás, Isabelle pedig a szabadsággal való élni nem tudás drámája. Mindegyik ragyogó példája az egyvonalú, tiszta felépítésű, gondolat- és érzelemgazdag lélektani regénynek. E költői parabolákban úgy elemez egy-egy sorsot, magatartást, szenvedélyt az író, hogy közben föllebbenti a fátylat a francia vidéki élet egy-egy homályos szögletéről, bonyolult rejtelmeiről és sajátos figuráiról. A tömör életképek már-már tragikus keserűségét az író tudatos és magasrendű művészete, bujkáló iróniája és árnyalatosan érzékletes stílusa enyhíti és itatja át a költészet varázsával.