Útközben

Amikor ​már azt hittem, hogy mélyebbre nem taszíthat az élet, hogy már képtelen vagyok felállni, egy újabb pofon a verem legaljára lökött. Ott hevertem megtaposva, elhagyatva, a magány korbácsával félholtra ütlegelve. És vakon. Vakon, mert nem láttam, hogy felettem is süt a Nap, hogy segítő kezek nyúlnak felém, hogy az élet igenis tele van varázsos csodával. Nem hittem el, hogy valaha még képes leszek a boldogságra. Azt gondoltam, akkor vagyok erős, ha nem mutatom a gyengeségem, ha nem engedem bele szívem, lelkem valamibe, ami akár valódi is lehetne. De valójában ez gyávaság. A gyáva pedig fél – leginkább a fájdalomtól. Volt egy pillanat, amikor már úgy éreztem, ennél jobban nem fájhat, s akkor hirtelen elkezdtem nem-félni. Képes lettem változtatni, talpra állni, kilépni a fényre és elindulni. Ekkor tűzmadárként újjáéledtem – ismét. Életem során immár sokadik alkalommal. A legmélyebb perceimben a versek nyújtották az egyetlen kapaszkodót. Nem tudtam beszélni az érzéseimről, így leírtam őket. Aztán eljött az idő, hogy a szeretet, amely áthatja lényemet, életemet, utat talált magának. És most, hogy lelkem a főnix erejével szárnyal, már tudom, hogy ezért születtem. Újjászületni. Újra és újra. Útközben vagyok. Az út maga a cél. A cél pedig a tapasztalás. Tudom, hogy minden értem történik – azért, hogy tanuljak, fejlődjek. Már tudom, hogy a valódi bátorság és erő abban rejlik, ha vállalom a kudarc kockázatát is, vállalom esendőségem, vállalom önmagam, és hagyom, hogy a szívem vezessen. Még akkor is, ha ez időnként pokoli nehéz, de végül mindig rájövök, hogy ez is a kegyelem része. Hiszen ezáltal jutottam el a boldogsághoz, ami továbbkísér az utamon. Mert útközben vagyok.