Tovább menni, avagy mimózák, bogáncsok és mindennemű virágok

A homoszexualitást övező, köztudottan létező és közösen elhallgatott vonzó, és ezért tiltással illetett titok nem más, mint a tabu. - Nádasdy Ádám A vastagbőrű mimóza című könyve kapcsán Hetényi Zsuzsa írt esszét (litera.hu).

A hetvenes években a Felszab téren volt egy sötét presszó, a bölcsészkari fáma szerint a melegek helye. A nőnemű ember előre meredve, fejforgatás nélkül haladt el a hely előtt, és be biztosan nem ment, egyrészt tapintatból, hogy ne hozza őket zavarba, másrészt mert biztos kinézték volna. Egyszer azonban a nagy nyári melegben rosszul lett egy néni a buszmegállóban, sürgősen víz kellett. Némi habozás után berohantam ebbe a presszóba, ahol adtak vizet, és nem történt semmi érdekes. Nagy csalódásomra. Később túlzásnak bizonyult a híre: csak este sötétült el a belső helyiség, és bőven járt ide akárki. De a történet talán éppen ezzel a túlzással teljes és jellemző.

Ahova nem nézünk, az nem létezik. Ahogy Nádasdy Ádám írja: olyan, mintha a lakás közepén lenne egy lezárt szoba, és hiába tud róla mindenki , közmegegyezéssel az nem téma. A könyv mottója is erről szól – titok az, amiről mindenki tudja, hogy titok. A homoszexualitást övező, köztudottan létező és közösen elhallgatott vonzó, és ezért tiltással illetett titok nem más, mint a tabu.

Korántsem az egyetlen tabu volt a mostani ötven fölöttiek fiatalkorában – hozzászoktunk. A politikai kettős beszédben tabuval védett dolgok és a testre vonatkozó tabuk annyiban nem különböztek, hogy elvileg mindkettőről azt állították, lehet róluk nyíltan beszélni, de jól kellett tudni, hogy ez hazugság, van egy határ, mire vonatkozik a tiltás, és mire nem. Nádasdy könyve arról a nemzedékről szól, amelynek bevezették a szexuális felvilágosítást az osztályfőnöki órán. Nekem egy megfáradt, idős tanárnő tartott előadást a gyermekáldás biológiájáról. Magyarországon a nőknek ez a nemzedéke szedett először fogamzásgátlót, vetette le és el a melltartót. A hippihajas fiúkkal Woodstockot másolva bújtak egymás hálózsákjába a Balaton partján vagy tartottak Lánchíd-brandys csoportszex-szeánszokat lakásokon. Ez volt a létező szocializmus idején a passzív ellenállás, a személyes szabadság kiteljesítésének terepe. Mint Andrej Platonov írja, akitől mindent elvettek, annak csak a saját teste marad az utolsó, egyetlen tulajdona – ennyi marad a szabadság. A szabadsághiány összefügghet a szexuális szabadossággal, mint Georg Simmel leírta, nem is manapság. Arra viszont nem emlékszem, hogy a homoszexualitás gyakorlása hasonló szabadság-szelep lett volna, és ezt a könyvet olvasva felmerült bennem, vajon nem azért-e, mert a szexuális másság követése a tudomány mai állása szerint nem egészen választott szabadság, hanem „genetikai adottság és környezeti hatások összjátéka okozza”, mint írja Nádasdy (70) , szóval csak a felismerése és nyílt vállalása függvénye a szabadságfoknak.

Nádasdy Ádám könyvében két részre osztja esszéit, és csak a második rész darabjai tekinthetők valamiféle ciklusnak, mert ezek felkérésre születtek – hónapról hónapra az Élet és Irodalomban jelentek meg. Meglehet, más benyomást keltettek a hetilapban, mint itt: a könyvben, miközben megtartják könnyed esszé-jellegüket, a kérdések súlyossága ambivalens ellenpontot ad, és a váltakozóan külső és belső nézőpont szintén vibráló feszültséget tükröz. Éppen ezek a feszültségek adnak lehetőséget arra, hogy a pólusok közötti résekbe beférkőzzön az olvasó saját gondolata, véleménye és főleg a szerzőt kívülről is látni képes nézőpontja.

„Fuj, de érdekes” – idézi Nádasdy nagyapja mondását, de ez a kettősség nem specifikusan a homoszexualitásra, hanem általában a szexualitásra is jellemző: mintha más lenne a dolgok gyakorlása, és más a kimondása. A testi közelség vagy aktus intimitása összekapcsol két embert, akik az állatokkal ellentétben nem védekezésből, hanem közmegegyezéssel történetileg kialakított illemből bújnak el, néha még egymás elől is, a sötétség leple alá. Az illem azonban változik, és a szokásokat a gyakorlat mellett a közbeszéd is formálja. A mai ötvenesek szabályos szóforradalomnak lehettek tanúi, mert Nádasdy még tíz éve sem írhatott volna le egyes, az írásaiban használt szavakat. A szerző költő és nyelvész-énjének jelenléte mindvégig érezhető a háttérben, azonban felmerül egy régi kérdés is: vajon miért nincsen, vagy nem lenne-e szükség kedvesebb, izgalmasabb vagy legalább neutrálisan használható szavakra a szexben használatosakra. Egyéni szóalkotásokon túlmenően nem lenne semmi a túlságosan gyermeteg és cuki kuki és punci, illetve az orvosi hímvessző vagy a durva szavak között a stilisztika senkiföldjén? Legfeljebb a metonimikus farok? A bahtyini karneváli végletek uralják még mindig gondolkodásunkat, hiszen nem sokkal jobbak ebben más nyelvek sem, bár akad azért gazdagabb lexika, például a francia.

Ha a melegek vastagbőrű mimózák (vajon mind egyformán azok?), ebből nem következik, hogy a heterók finombőrű bogáncsok – és egész biztosan nem egyformák ők sem, és főleg olyan sokféleképpen élik meg saját heteroszexualitásukat, a macsótól az agglegényig, a szinglitől a frigidig, ahányan vannak. De ez a könyv korántsem a mimózáknak szól, hanem majdhogynem elsősorban azoknak a többségi nem-másoknak, akik minden másban egymáshoz képest mások. Akik, miközben a másokról elmélkednek, magukról állítanak ki világnézeti és identitási bizonyítványt. Nádasdy szerint ez a többség 94–96%-ra tehető. Ő azt szeretné, hogy ne figyeljenek oda a melegekre, hanem hagyják őket élni, és azt taglalja a Pride megnyitójában, hogy nem arra büszke, hogy meleg, hanem, hogy ezt meg meri mutatni, ki meri mondani – az erkölcsi kiállásra, a kimondás és vállalás aktusára. Ez a gondolat minden Pride megnyitóban feltűnik azóta, ilyen vagy olyan formában mások beszédeiben is (idén Alföldi Róbert mondta ki). Nádasdy könyvéből persze jobban meg lehet érteni a melegek mindennapi életét, de az egész társadalomét is. Nádasdy számtalan olyan anekdotikus esetet mesél el esszéiben, amelyekben egy heteró egy paradox szituációban hirtelen megérti, miben is más a melegek szemlélete, vagy éppen miben ugyanolyan, csak másképp. Egy külföldi úton egy heteróval betért egy üzletbe, hogy ajándékot vásároljanak. A női osztályra tévedve azt mondja: menjünk innen, ez itt csupa női cucc. Már indulnának is, amikor a heteró megáll: te, várj csak, az én feleségem nő.

Nekem is van ilyen aha!-történetem. Hatan mentünk vacsorázni, köztünk egy meleg pár. Új közös lakásukról meséltek. Közben véletlen megláttam, hogy egyikük finoman a másik combjára tette a kezét, és láthatóan elpirult, szeretet és vágy ült ki az arcára. Gyönyörű pillanat volt – és nekem leesett, hogy nincs másról szó, hanem ugyanarról van szó.

A Pride felvonulás egy világszerte egyre extenzívebben megjelenített esemény, amely vízválasztónak tűnik. Politikai korrektségből támadhatatlan, mert a toleranciáról és a büszkeségről szól, bár mintha egyre inkább az elfogadást kérné, sőt követelné? Az első Pride-ok Budapesten elég óvatosak voltak, aztán a 2000-es években megérkezett hozzánk is a tagadhatatlanul provokáló nemzetközi kellékhalmaz, tele van hangos, túl rikító, ízlést botránkoztató tarka külsőségekkel, orrunk elé dugott meztelenséggel. Ezt csakis a már említett karnevál iránti ősi igény felől lehet megérteni, és a megértés általában az egyetlen elfogadható viszonyulás a mássághoz. Nem arra gondolok, hogy a megértés máris egyenlő az elfogadással, és az elfogadás sem jóváhagyás – ez három lépcső –, de a motívumok, az okok, a körülmények megértése az első lépés köztük ebben az irányban. Karnevál a Pride felvonulás a javából, hiszen ugyanezek a felvonulók az év többi napján hétköznapi öltözékben és szerepekben teszik a dolgukat és élik életüket, ilyenkor azonban fellépnek a vaskalaposság, álszentség, intolerancia ellen, kigúnyolják azt és polgárt pukkasztanak egy csomó színházi kellékkel. Teszik ezt azok helyett is, akik nem melegek, leszbikusok és transzneműek, de az emberiség sokszínűsége mellett állnak ki. Ezek egy része velük is vonul, szolidaritásból. Biztos vagyok benne, hogy nem is kevesen szívesen vonulnának ki velük, ha nem aggódnának, hogy őket is melegnek vagy leszbikusnak nézik. A Pride idei résztvevői talán maguk is meglepve konstatálhatták, hogy a kamionok elmaradásával és egy-két tütübe öltözött fiútól eltekintve  egészében egy konszolidált vidám séta lett belőle.

Nádasdy könyve érzékenyít, mégpedig általában véve, nem csak a férfi homoszexuálisok iránt. Miközben a társadalmak és államok lassan hajlanak arra, hogy jogilag is elismerjék a hasonneműek szerelmét, az emberfők beláthatatlan tekervényeiben nagy harc dúl a másság elfogadása és elutasítása közötti számtalan pozíció meghatározásáért. Ez a viaskodás azonban, ismétlem, nem gondolataink tárgyáról szól, hanem önmagunkról.

Nemrégen egy művelt, kedves, nem magyar kollégámból egyszer csak kirobbant a hozzá egyáltalán nem illő közhelysor, hogy a buzik (és csak így volt hajlandó nevezni) undorítóak, miattuk ki fog halni az emberiség, és végképp érthetetlen, mire büszkék annyira azokkal a felvonulásokkal, megengedhetetlen, hogy rákényszerítik a normális emberekre magukat, miközben a szerelmükhöz a normálisoktól veszik a külsőségeket. A vitában arra az érvre, hogy a Pride egyik érdeme, hogy felszínre emeli a másságok létezését, rákérdezett, hogy annak meg mi a haszna. Például az, hogy a gyerekekkel meg lehet beszélni. Visszakérdezett, hogy mit mondanék a fiamnak erről? És valóban, mit mond egy korrekt és aggódó édesanya kamaszodó fiainak arról, hogyan fogadják a férfiak közeledését? A kamaszodó fiú oldaláról Nádasdy bemutatja, hogyan juthat el a növekvő férfi saját irányultságának felismeréséig. Az sem egyszerű helyzet az anyának, ha egy kész helyzettel szembesül, mint Nádasdy tragikus vagy humoros történeteiből láthatjuk, de mit tegyen vajon, amikor még csak egy ingadozó gyereket lát? Honnan tudná, mi fog győzni, a genetika vagy a körülmények? Fenti beszédpartnerem végül morogván beismerte, hogy serdülőként sokat és erőszakosan zaklatták a melegek, visszakozott és sértődötten elvonult. Nyilvánvaló, hogy őt is meg kell érteni, és nem könnyű munka számára sem mindennek a feldolgozása, a tapasztalataiból kialakult viszolygásának átfordítása intellektuális toleranciába.

Nádasdy könyvéből megtudjuk, mi történik a mai meleg presszókban és más meleg helyeken, és mi is zajlik a melegek tudatában.

Heteró nők is sokat tanulhatnak arról, milyenek is szerelmük titokzatos tárgyai, a férfiak. Ha abból indulunk ki (Karinthy nyomán), hogy férfi és nő azért nem érti meg egymást, mert mind a kettő mást akar, férfi a nőt, nő a férfit, akkor sárga irigységgel arra gondolhatnánk, hogy a homoszexuális pároknál konstans harmónia uralkodik és nincsen semmi probléma. Valóban, mint Nádasdy könyvéből, például a „Berlini úti beszámoló”-ból megtudjuk, a meleg férfiak könnyebben (mert férfiasan) ismerkednek, magától értetődően mennek bele egy éjszakás kalandokba ismeretlenekkel, nyíltabban és talán gyakrabban keresnek partnert, és olyan szabadosan használnak tabunak tekintett szavakat és témákat, ahogy a heteró férfiak egymás között. Analógiát elképzelve, játsszunk el a gondolattal, hogy speciális ismerkedő helyek léteznének az éppen párt kereső heteróknak. (A japán kultúrában egészen egyszerűen az öltözék színével üzennek évszázadok óta: a partnert kereső hölgy például barackszínű blúzt visel.) Az ismerkedő helyekre nyíltan ezzel a céllal, és nem csak kávéra vagy sörre lehetne betérni. Ilyen helyek léteznek, mondhatná valaki. Csakhogy ott nem egyenlők az esélyek, egyfelől egyelőre nem bevett szokás, hogy a nők nyíltan keresnek férfipartnert, másfelől a kereső és kínáló, az adok-veszek piaci alárendeltsége osztja ketté a közönséget. Nádasdy nem ír olyan helyekről, vagy nem elég leplezetlenül, ahol ilyen férfikapcsolatok kötődnek, holott nyilván vannak. Nádasdy a férfiszerelem illedelmesebb, szép, bár nyers nyíltságú változatáról, főleg állandó kapcsolatokról ír. Jól tudjuk, hogy a homoszexuálisok körében sem csak ezek a jellemzőek, hogy egyformán létezik homo és hetero szexipar, szexbűnözés és a lelki és testi erőszak válfajai.

A lelki csipkék, szögezzük le vagy nézzünk vele szembe, egyformán bonyolultak lehetnek és egyediek, a szexuális irányultságtól és nemtől függetlenül.

A homoszexuális szerelem éppen olyan, vagy legfeljebb talán másban bonyolult szerelem, mint bármelyik… szeretetvágy és gyönyörösztön szép keveréke, nem ám pedig matyóhímzés, akár férfiak, akár nők dolgoznak egy párkapcsolaton és vívnak a szeretetért. Leszbikus francia barátnőim érzelmi zsarolásba futó kapcsolata teátrális öngyilkossággal végződött. Az életben maradt nő következtetése semmiben nem különbözött a válásból kikerült nők többségének reakciójától: soha többé nagy szerelmet. Minthogy náluk világosnak tűnt  a férfias-nőies szereposztás, megkérdeztem egy másik, Svájcban élő leszbikus baráti párt, amikor egyikük gyereket szült, hogy kié az apai és kié az anyai szerep. „Két anyja van” – szólt a kissé sértődött válasz, pedig én látni vélem köztük az apai függetlenebb és az anyai ragaszkodóbb magatartás szereposztását. Kérdés persze, vajon nem az én látásmódom igazodik a bevett sémákhoz. Szívesen hallanék arról, mit tudnak a melegek a leszbikusok életéről és egyáltalán érdeklődnek-e iránta, mennyiben tartják rokonnak az ő problémáikat. És vice versa.

Nádasdy könyvéről azért nehéz írni, mert ami az embernek eszébe jut, azt pár oldallal később megtalálja leírva. Így jártam az identitás jócskán divatos kérdésével és a titok lélektanának taglalásával is. Nádasdy legelső cikkében azt írja Jarmanról, aki AIDS-esen nyíltan beszélt halálról és férfiszerelemről, hogy küldetése abban állt: megállni ott, ahol tovább szokás menni. Én megfordítom: éppen ott kell tovább menni a beszédben, ahol mások megállnak. Nekik is tovább kell beszélni magukról, és nekünk is megengedni, hogy mi heterók tovább kérdezzünk. Az előbújás (coming out) voltaképpen megvallás. A hit magánügy, a hitnek a megvallása azonban publikus cselekedet, egy közösségbe tartozásé is, az identitás vállalása. Csoportkohéziót és individuális boldogságot állít szembe Nádasdy a csúnya, de szép mosolyú, vidéki lapaj Jozsó példázatában. A csoportkohézió azonban nemcsak a többségére vonatkozhat, mert a melegek közössége nagyon is kohézívnak tűnik, nagyon összezár, kívülről legalább is így tűnik. Nádasdy írásai is arról tanúskodnak, hogy a melegek világa mintha demokratikusabb lenne, a társadalmi hierarchiákat is jobban lépné át, mint a heteróké, ahol a házasság reménye vagy réme pénzügyi árnyékot vet a társkapcsolatra. Nagyon bátor az a nő, aki lejár a kertészlakba, vagy kapcsolatba is lép a szép sarki rendőrrel vagy a vállas kukással (akiket, kedves Nádasdy Ádám, mi is megcsodálunk).

Mit hiányolhatunk még Nádasdy körképéből? Azt, amiről nem tud írni és nem neki kell írnia: hogy a nők hogyan látják a meleg fiúkat. Közhelyes vélemény és széleskörű tapasztalat, hogy a kicsit nőies városi férfiak kedvesebbek és jobb szeretők az átlagnál, ezért előfordul, nem is ritkán, hogy egy nőnek megtetszik valaki, és lyukra fut (hogy egy alkalmas nyelvi paradoxonnak éljek) – vagyis kiderül, hogy a kedves fiú meleg. Valaha a városi legenda szerint a homoszexuális férfiak jobb fülükben fülbevalót viseltek, de ha igaz, akkor sem mindegyikükre lenne ez jellemző.

Egy heteró nőt a férfi homoszexualitás jobban érdekli, mint a női, paradox módon mert közelebb áll hozzá – hiszen őt a férfiak érdeklik.

A francia szakirodalom szerint a heteró férfiakat is a leszbikusok vonzzák, ez az egyik legelterjedtebb vásárolható szexképlet. Széles körben tárgyalt kérdés, hogy vajon minden nőben van-e leszbikus hajlam, vagy minden nő biszexuális-e – én még azt sem tudnám eldönteni, hogy melyik tudományág keresi és adja meg majd erre a választ. Amennyire az irodalomból meg tudom ítélni, jószerivel önmagáról sem egykönnyen állapítja meg az ember, kicsoda és milyen is ő, mit is szeret igazán. Nádasdy nézete szerint a melegségről írás és az előbújás azt segíti elő, hogy ez a kérdés minél korábban felmerülhessen, és ha kiderül valakiről, hogy meleg, akkor a felismerést önmaga elfogadása kövesse – és erre lehessen büszke.

A háttérben, Nádasdy életútjában is fölsejlik azonban az, hogy az egyöntetű és állandó identitásról alkotott elképzelés egyszerűsít, mert az identitás körvonalai nem állandóak, hanem elmosódnak, változásnak, átfolynak egymásba. Nádasdy, amennyire meg lehet ítélni, nem volt boldogtalan a házasságában és családjában, csak valami hiányzott neki, amit később megtalált. Vannak persze több szenvedéssel járó esetek is könyvében, amelyből mégiscsak az rajzolódik ki, hogy a szexualitás irányultsága sem egy kőbe, vagyis génbe és sorsba vésett állandó.

Végső soron a nők számára elég nagy veszteség ez a meleg dolog: valljuk be, féltékenyek vagyunk, ha két férfi szereti egymást. Nem, ez nem ugyanolyan féltékenység, mint egy másik nő iránti, mert legtöbbször egyszerre két férfival csökken a mezőny. A homoszexualitás elfogadásával, vagyis nyíltabb megjelenésével kialakult egy klisé, hogy a meleg férfi általában jó kvalitású, hűséges barát, érzékenységéből fakadóan művész vagy szereti a művészetet, ápolt, és minthogy jobban foglalkoztatja az önismeret, többet tud a lélekről, az érzelmekről és a szexről, és minderről nyíltabban beszél, mint az átlag. A szexuális másság gyakran verbális nudizmussal is jár (amelyet Nádasdy a jófiúsággal, úrifiúsággal szembeállítva ír le ragyogóan). Egyáltalán, ami más, mindenképpen érdekes, mert nem jellegtelen, hanem valamilyen – és az átlagosakat is arra ösztönzi, hogy valamiben mások legyenek, vagyis valamiféle egészséges erjedést indít meg. Végső soron tudatosodhat, hogy többséginek lenni is választás és valamilyenség kérdése.

Erre Nádasdy könyve (és ő maga) a legjobb példa, aki homoszexuális művészekről közöl szubjektív portrét – Jarman, Ginsberg, Shakespeare szerelmi élete, jó néhány témába vágó film kritikája, egy (fiktív?) interjú, két meleg-esemény megnyitó szerepel az első részben. Miközben mulatságos és meghökkentő, mellesleg legtöbbször példázatokként működő, finom vagy kétértelmű humorral átszőtt történetekkel tarkítja írásait. És mindegyikben megmutatja a mértéket, hogy mi a kevés, mi is a sok a meleg kapcsolatok ábrázolásában – és általában a művészetben.

A könyv pontos megfogalmazásokat keres, de mintha elhamarkodottan használná a pornográfia fogalmát, hiszen a közkeletű értelme, hogy pornó az, ahol nemiszerveket ajzó céllal mutogatnak, már régen elavult. NB. az EU azért nem tud évek óta pornótörvényt alkotni, mert nem tudja magát a pornót meghatározni (mint erről másutt írtam nemrég, bajosan lehetne az elavult bírósági ítéletet alkalmazni, hogy az nem pornó, ami művészet, mert a művészet meghatározása sem egyértelmű). Nádasdy szerint a homoszexualitásnak nincs köze a szexhez, vagyis szeretné, hogy ne legyen, és a melegekről ne egy fallosz jusson eszébe mindenkinek. A jól nevelt társadalom persze jól tudja, hogy mi illik és mi nem, de azért valljuk be: az egészséges kamaszságukat megőrző emberek többségének nagyon sok mindenről a fallosz (mutatis mutandis: vagina, mellek, tomporok) jutnak eszébe (és ezt nem csak Freud mondja). Ennek és általában a homoszexualitásról szóló könyveknek többek között ezért is örülhetnek a más- és másféle heterók, mert az átlagnál szabadabban beszél a szexualitásról, amely nélkül boldogtalanabb lenne a világ, és ha ezt tagadja, még hazugabb is. A simogatás, érintés, ölelés, elfogadás gyógyít és relaxál. Ha tudatosítanánk, hogy mások nem elfogadása közvetlen sebeket okoz a kitaszítottnak és a kitaszítónak egyaránt, talán előbbre tartanánk, és nem csak a biológiai-szexuális másság elfogadásában.

Eszembe jut egy másik orosz szerző, Vlagyimir Vojnovics hasonlata, aki szerint a tabuvá tett „zsidó” szó a férfi nemi szervhez hasonlatos, ugyanúgy kerülgetik, ahogyan a hímvessző nevét a kórházi nővér a műtétje előtt. (Ebben a kontextusban nem mertem a kisebbség szót használni).

Kicsit hunyorítson a társadalom, javasolja Nádasdy, és akkor már nem is fog bennünket észrevenni, ne emlegesse állandóan a szexet és a farkat velünk kapcsolatban mint differentia specificát. Végső soron a homó esküvő éppen olyan giccses és megható, mint a heteró. A homoszexualitás nem csupán testi kérdés, hanem egy egész közösségi kultúra, amely, mint Nádasdy műelemzései jól példázzák, pazarul gazdagítja az egyetemes kultúrát. Allen Ginsberg Üvöltése mélyen meghatározta a kamaszkoromat (és több generáció kamaszkorát), de a közelmúltig fogalmam sem volt róla, hogy homoszexuális volt.

Nádasdy közvetlen és szórakoztató mimóza-könyvének közvetlen hatása az lehet, hogy a homoszexualitás előtérbe helyezésével a melegek elfogadásának gesztusait gyakoroltatja a társadalommal, és ezzel nyújtja-nyújtogatja, szélesebbre feszegeti a tolerancia határait. És amikor Nádasdy beleteszi magát saját történeteibe, egy ügybe is beleteszi magát,  talán nem is akaratlanul, a melegek elismertetésének és megismertetésének szelíd szószólójaként lép fel.

Nádasdy nem oktat ki, nem rátarti arra, hogy neki más tudása és más-tudata van. Nemcsak felvállalja, hanem közvetetten felajánlja a mindenkori és minden fajtájú bántható másság védelmének és elfogadásának módszerét is. Ha valakinél más a bőrszín, a szexuális irányultság, a vallás, a hagyomány, akkor ne lendüljenek a kezek és szavak azonnal durvaságra, hanem szokjunk hozzá, és hovatovább magunkban is fedezzük fel, ha nem ilyen, hát valamilyen másféle másságot.

Nádasdy Ádám: A vastagbőrű mimóza. Írások melegekről, melegségről. Magvető, 2015.

*Köszönöm Wessely Anna és Gaál Xénia gondolatébresztő segítségét, szövegjobbító észrevételeit.

Hetényi Zsuzsa