Transzszexuális kutatás 2003-2004

Egyesületünk megalapításától kezdve kitüntetett figyelemmel kíséri a traszneműek (transzszexuálisok, transzvesztiták…) életét meghatározó eseményeket, társadalmi reagálásokat, jogi-politikai megnyilatkozásokat, jelenségeket.

Transzszexuálisok az egészségügyi-szociális ellátórendszerben
(2003. szeptember – 2004. június)

I.      Bevezetés

1.       Kutatási célok

A kutatás kezdetekor a következőkét vállaltuk:

Feltérképezzük a nemváltás hivatalos és egészségügyi lehetőségeit. Feltárjuk a nemváltás rendszerszerűségét vagy annak hiányát. Érintetteket kérdezünk meg arról, mennyire elégedettek a szolgáltatásokkal, a rendszerrel, mit hiányolnak, hogyan lehetne jobb és biztonságosabb az útjuk. Szakemberek tanácsát kérjük ki a jó gyakorlat kialakítására tett javaslataink számára. Az érintettek és a szakemberek tapasztalati körét egybevetve javaslatokat teszünk a jobb ellátórendszer kialakítására. Kutatási tapasztalatainkat a későbbiekben a fontosabb nemzetközi szakirodalomba ágyazva könyv formájában elérhetővé tesszük az érintett szakterületek, illetve a széles nyilvánosság számára.

2.       Fogalmaink

A transzszexualizmus nemzetközileg elfogadott meghatározása, amelyet a Betegségek Nemzetközi Osztályozása[1] rögzít, a következő:

1. Az a vágy, hogy az ember az ellenkező nem tagjaként élhessen, és így fogadják el. Ezt általában az a vágy kíséri, hogy testét sebészeti beavatkozásokkal és hormonkezeléssel minél jobban összhangba hozza az előnyben részesített nemmel.
2. Transzszexuális identitása legalább két éve folyamatosan fennáll.
3. Ez a rendellenesség nem egy másik mentális zavar vagy kromoszóma-rendellenesség tünete.

Ez a definíció társadalomtudományi indíttatású kutatásunk keretében nem szükségszerűen határozta meg azt, hogy kit tekintettünk transzszexuális célcsoportunk lehetséges tagjainak. E téren a következő konfliktusforrásokkal találkoztunk:

1. Ha valaki kitölti a kérdőívet, interjút vállal, majd a tapasztalt szem szerint a nemi diszfóriának (gender disphoria) nem esik abba a körébe, amelyre a mai tudomány a transzszexualizmus fogalmát alkalmazza, foglalkozzunk-e vele?
2. Mennyiben vagyunk jogosultak mi eldönteni, hogy ki az „igazi” transzszexuális azok közül az emberek közül, akik transzszexuálisnak tartják magukat és informálnak bennünket a nemváltással kapcsolatosan bejárt útjukról?
3. Ha az interjúalany bizonytalanságot mutat nemi identitását illetően, ok-e ez arra, hogy kizárjuk, holott informál minket tapasztalatairól?
4. Mennyiben vagyunk felelősek azért, hogy csak olyanoktól kapjunk információt a kutatás számára, akik „jó fényt vetnek” a transzszexuálisokra? Felelősek vagyunk-e azért, hogy a transzszexuálisokat jobb erkölcsi megítélés alá helyezzük a szélesebb társadalom számára?

 
Kutatásunk transzszexuális célcsoportját az egészségügyi ellátórendszerbe belépett vagy belépni szándékozó emberek alkották, akik önmagukat transzszexuálisként határozták meg.
 
A kutatás során nem próbáltuk szétválasztani, és ezzel újraalkotni/megerősíteni a transzvesztitizmus, transzneműség (Transgender) és a transzszexualizmus (Transsexual) kategóriáit. Kutatási alanyaink között tehát a nemi diszfóriának nevezett jelenség különféle mértékű eseteivel találkoztunk. Amint azt látni fogjuk azonban, a transzszexualizmusnak maguk a szakemberek és az érintettek is különféle meghatározásaival élnek.

3.       Alkalmazott módszerek

A kutatást kérdőívek és interjúk segítségével végeztük[2].
A kérdőív kizárólag az érintettekhez szólt. A kérdőív az interneten elérhető volt a TransSexual Online[3]-ról, és a Pride.hu-ról. A kutatást a Háttér Társaság a Melegekért honlapján, a Magyar Narancs politikai–kulturális hetilapban és a Mások magazinban hirdettük, kérésre kinyomtatva postáztuk.
Érintett interjúalanyokat kérdőívekkel és hólabda módszerrel is gyűjtöttünk, azaz a már megtalált interjúalanyok ismeretségi köréből kerestünk fel embereket interjúzás céljából.
Szakértőink megkeresésekor a TransSexual Online által összegyűjtött szakértőlista szolgált kiindulópontként. Szakértő interjúalanyaink kiválasztásánál fontos volt, hogy minél többféle kapcsolódó tudományterület képviselőjét megkérdezzük.
Az érintettekkel félig strukturált mélyinterjúkat, a szakértőkkel pedig strukturált interjúkat készítettünk.
Mivel a kutatás ideje alatt az érintettek haladtak az ellátórendszerben, személyes, írásos visszajelzéseket is felhasználtunk a tanulmány megírásakor.
Az érintettek interjúinak a kutatási beszámolóban idézett részeit anonimizálva közöljük.
Elsődleges forrásaink közé tartozik még az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztériumtól közvetlenül származó információ.

4.       A beszámoló szerkezete

A beszámolónak két fő része van. Az első a szakértőkkel készített interjúk alapján, illetve a hivatalos és jogi információkat felhasználva készült, a második az érintettek interjúit dolgozza föl. E két fő részben leírt tapasztalatok egymással párhuzamba állíthatók. A jobb gyakorlat kialakítására tett ajánlásaink e párhuzamokban fogalmazódnak meg.
Párhuzamba állítható 1) a transzszexualizmus meghatározása, illetve az érintettek öndefiníciója; 2) a transzszexualizmus kísérőkategóriáinak megjelenése a meghatározásokban, illetve az érintett interjúalanyoknak a nemi szerepekhez való viszonya; 3) a szakemberek szerepe a nemváltási folyamatban, illetve az érintettek által bejárt út; 4) az állami és magánellátás közötti különbség, illetve a pénznek a kritikák között megfogalmazott szerepe; végül 5) a szakemberek által szükségesnek látott támogatás, segítség, illetve az érintettek támogatás iránti igénye.

A kutatás egyik legfontosabb eredményének tekintjük a beszámoló végén található, a jó gyakorlat kialakítása érdekében tett ajánlásainkat.

II.     Szakemberek és hivatalok

1.       Kategorizáció és kezelés – a transzszexuális „beteg”

A transzszexuális ember a másik nem testi állapotba törekvő ember. A mai orvostudomány elég fejlett ahhoz, hogy többé-kevésbé megfelelő műtéti megoldásokkal legyen a nemük megváltoztatására törekvő emberek segítségére.
Egy transzszexuális ember a segítség módja okán „beteg”-ként jelenik meg, hiszen az egészségügyi ellátórendszerben orvosok gyógyítanak betegeket. A transzszexuális emberek esetében a gyógyítás az egyén testének olyan megváltoztatását vonja maga után, amelynek következtében a beteg egész élete során az ellátórendszernek lesz kiszolgáltatva, hiszen hormonháztartása folyamatos ellenőrzést igényel, hormonkészítményeket kell szednie, hogy fenntartsa egyensúlyi állapotát, és az egyes nem-átalakító műtétek után nem egy esetben kell sort keríteni korrekciós műtétekre, vagy kell(ene) rendbe hozni elhibázott, rosszul sikerült műtéti eredményeket.
Egyre többen kérdőjelezik meg, hogy a nemi diszfória – amelynek kezeléséről szól e tanulmány – valójában betegség lenne. Az ILGA (Nemzetközi Meleg és Leszbikus Szövetség) javasolta, hogy a Brazil határozat néven emlegetett ENSZ-határozati javaslat szövegébe (E/CN.4/2003/L.92) a szexuális orientáció mellé emberi jogként kerüljön be a nemi identitás is, a Nemzetközi Meleg és Leszbikus Szövetség Transznemű Munkacsoportja (Transznemű Munkacsoport, 2003) is emberi jogi kérdésként kezeli a nemi identitást, ezenkívül a klinikai gyakorlatban is egyre inkább hangsúlyozzák a nemi diszfória patologizáló, medikalizáló kezelésének elégtelenségét (Raj, 2002). Az ellátás jogosságát a diszfóriás állapot egyénre nehezedő súlyos lelki terhe mégis indokolja.

 
Az ember számára ez feszültséget jelent, öngyilkossági kísérleteket provokál, egyszerűen beilleszkedési problémái vannak, mert nem tudja a helyzeteket egyértelműen kezelni. Hát gondold csak meg: úgy megjelenni egy helyen, hogy én magam sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány, milyen reakciókat kapok erre. Tehát rendkívül sok konfliktusuk van, alkalmazkodási zavaraik vannak, egy csomó frusztráción vannak túl. Mint bárki másnál is, sok frusztráció után ez a frusztrációs tolerancia egyre alacsonyabb, tehát érzékennyé válnak, nehezebben viselik a stresszeket, nehezebben oldanak meg helyzeteket, kimerül a problémamegoldó repertoárjuk. Tehát elérnek egy olyan kritikus pontra, amikor úgy érzik, hogy ÍGY nem bírom tovább csinálni az életemet. Tehát egy nagyon erős változásigény van, sokszor el is mondják nekem ezen a ponton, hogy ha ez nem sikerül, doktornő, akkor nem tudom, hogy lesz tovább, mert én ezt így tovább nem bírom csinálni. (Csiszér)

 
A szakértőkkel készített interjúkban az adott szakértő szakterületének nézőpontjából próbáltuk átlátni a transzszexuálisok ellátásának mai körülményeit, illetve kerestük a választ arra, hogy milyen funkciókat látna el egy ideálisan működő rendszer.
Megkérdezett szakértőink pszichiáterként, klinikai pszichológusként, sebészként, urológusként, genetikusként vesznek részt a transzszexuálisok mai ellátásában. Két szakértőnket etológusként, illetve a társadalmi nemi szerepek kutatójaként kerestük fel.

III. Transzszexuális élettapasztalatok interjúk tükrében

1. Bevezetés

Kutatásunk során önmagukat transzszexuálisként meghatározó válaszadóinknak az önazonosság-kereséstől a társadalmi beilleszkedésig vezető útját próbáltuk rekonstruálni. Sokféle utat és „útszakaszt” ismerhettünk meg, melyek alapanyagot szolgáltattak az elemzéshez. Az általunk készített tizenhét félig strukturált mélyinterjú fő tematikus csomópontjaiból kiindulva ebben a fejezetben az alábbi területeket tettük alaposabb elemzés tárgyává: Hogyan határozható meg a transzszexualitás fogalma és milyen önmeghatározást használnak válaszadóink. Hogyan helyezik el magukat a társadalmi nemi szereprendszer tágabb kontextusában és milyen a homoszexualitáshoz való viszonyuk. Milyen tudás birtokában vállalták (vagy nem vállalták) fel transzszexuális állapotukat. Milyen jelek utaltak arra, hogy ők valójában nem olyan neműek, amilyennek születésükkor nyilvánították őket, és mióta foglalkoztatja őket a nemváltás gondolata. Milyen tapasztalatokat szereztek a különböző intézményekben, például az iskolarendszerben, és hogyan fogadta (vagy nem fogadta) el őket családjuk. Hogyan élik meg párkapcsolataikat (vagy annak hiányát), és hogyan képzelik el saját jövőjüket. Válaszadóinknak az egészségügyi-szociális ellátórendszerben szerzett konkrét tapasztalatai alapján megkülönböztetett figyelemmel vizsgáltuk, hogy az érintettek hogyan látják útjukat az ellátórendszerben; ezzel kapcsolatban milyen kritikát fogalmaztak meg; milyen szerepet tölt be nemváltásuk folyamatában a pénz (illetve annak hiánya); továbbá milyen segítséget kaptak, és milyenre lenne vagy lett volna szükségük.

2. Elméleti keretek

Társadalomtudományi indíttatású elemzésünk elméleti hátteréül tág értelemben a társadalmi konstrukcionista megközelítést alkalmaztuk, különös figyelmet fordítva az etnometodológiai módszerekre. Az elemzés során kiindulópontként a szociálpszichológiai ihletésű identitáselméletek közül Glynis Breakwell identitásfolyamat-elméletének a „fenyegetett identitásokra” vonatkozó részét használtuk.
 
Az etnometodológiai vizsgálódás azokra a módszerekre koncentrál, melyeket az emberek mindennapi életük során cselekvéseik értelmezésére használnak. Harold Garfinkel, az etnometodológia „atyja” az 1960-as évek második felében a magától értetődőnek vélt jelentések megkérdőjelezésén keresztül a „tőlünk függetlenül létező” (illetve annak vélt) valóság megismerése helyett a különböző helyzetek nyelvi leírásában megnyilvánuló „valóságcsinálás” fontosságára hívta fel a figyelmet (vö. Garfinkel 1967). Vegyük például azt a mindennapi tapasztalataink alapján egyszerűnek tűnő kérdést, hogy mi tesz egy embert nővé, illetve férfivá. E kérdésben benne rejlik az az előfeltevés, hogy a nő és a férfi kategóriák világosan – és kizárólagosan – adottak, átmenet nélküliek és egymástól egyértelműen elkülöníthetők (vö. Kessler-McKenna 1978).
 
A modern társadalmakban az emberek nemét társadalmilag elfogadott, tanult szabályok szerint, fizikai (biológiai) jellemzők alapján külsőleg tulajdonítják. Születésekor a gyermeket – nemi szervétől függően – besorolják a női vagy a férfi nem kategóriájába. Az emberek nemi identitását az esetek többségében e születéskor nyert csoporttagság határozza meg. A nemi identitás kialakítása során a személy tulajdonképpen önmagát sorolja be a társadalom által felkínált lehetőségek közé. A transzszexuálisok esetében a születéskori „kívülről jövő” besorolás, azaz a társadalmilag tulajdonított nem és a „belülről jövő” nemi önbesorolás nem egyezik meg.
 
Kessler és McKenna etnometodológiai értelmezése szerint e két értelmezés érvényességének vizsgálatakor zárójelbe kell tennünk [bracketing] az univerzálisnak és természetesnek ható magyarázatokat [natural attitudes]. Példaként az észak-amerikai törzsi kultúrákra jellemző berdache jelenséget említik (vö. Kessler-McKenna 1978:24-29): a berdache olyan személy volt, aki társadalmilag jóváhagyott módon tudott születéskori nemétől eltérő neművé válni. A berdache intézménye azonban kevéssé tekinthető a modern társadalmak nemi dualizmusába illeszkedő – csupán az adott két nem közötti „egyszerű” átmenet lehetőségét feltételező – transzszexualitás előképének. Sokkal inkább olyan társadalmak jellegzetességéről lehet szó, ahol az emberek nemi besorolásában a nemi szervek helyét átvehetik a nemi szervekkel nem feltétlenül harmonizáló társadalmi szerepek.
 
A modern társadalmakra jellemző, transzszexualitással kapcsolatos nemi kategorizációs alapkonfliktushoz visszatérve azt mondhatjuk, hogy a gyakorlati tapasztalatok a külsődleges, társadalmi nemtulajdonítás érvényességét támasztják alá. Társadalmainkban a nemükkel „elégedetlenségben” felnövő emberek számára csak a másik – a születésükkor nekik tulajdonítottal „ellentétes” – nem felé vezethet a nemváltoztatás útja, melynek talán leglényegibb eleme a nemiszerv-váltás. Ebben a dichotómiákra épülő összefüggésben az lesz a valódi transzszexuális, aki nemi szerveinek átoperáltatásával fizikailag is bizonyíthatóan „nemet cserél”. Az etnometodológiai megközelítés azonban éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy annak ellenére, hogy egy alapvetően kétnemű világban élünk, nem feltétlenül ez az egyetlen „világlehetőség” (vö. Kessler-McKenna 1978:40).
 
A transzszexualitás esetében különleges figyelmet érdemel az érintettek identitásépítésének folyamatai: a nemi önazonosság körüli kérdőjelek összekapcsolódhatnak szocializációs problémákkal, illetve felnőttkori reszocializációs nehézségekhez vezethetnek. A „rosszul sikerült” társadalmi nemtulajdonítás korán érzékelhető következményei közé tartozhat a másság, a furcsaság, az „abnormalitás” érzete. Az egyén fenyegetésként éli meg környezete szűkebb és tágabb közösségeinek normatív elvárásait (illetve az azoknak való „nem elég jó” megfelelést), mely elvárások mentén kellene egyébként – a sikeres társadalmi beilleszkedés reményében – életét és identitáskészletét megszerveznie.
 
Identitásfenyegetéseket, ahogy Erős Ferenc hangsúlyozta, mindenki megtapasztalhat: „Bizonyos értelemben minden identitás fenyegetett identitás, hiszen az egyénnek egész élete folyamán szembe kell néznie az önazonosságát veszélyeztető kihívásokkal” (2000:81). A fenyegetések súlyossága azonban nagyon különböző lehet. Glynis Breakwell kifejezetten azokkal a tényezőkkel foglalkozott, melyek által az alapvető egyéni identitásfolyamatok – az asszimiláció-akkomodáció és az értékelés – vezérlőelvei, azaz az egyediség, a másoktól való különbözőség (distinctiveness), az identitás folyamatossága (continuity) és a pozitív önértékelés (self-esteem), illetve esetenként a személyes autonómia (desire for autonomy) szükségleteinek kielégítése kerülnek veszélybe (vö. Breakwell 1986:23).
 
Breakwell e fenyegetések kialakulása szempontjából fontosnak tartotta kiemelni, hogy a fenyegetések ereje olyan társadalmi hatásokban keresendők, melyek különleges társadalmi jelentéssel ruháznak fel – vagyis megkülönböztetett társadalmi figyelemben részesítenek – bizonyos jelenségeket, illetve jellemzőket (vö. 1986:75). E fenyegetések elhárítására személyen belüli (intrapszichikus), személyközi és csoportközi szinten különféle stratégiák alkalmazhatók.
 
Intrapszichikus szinten zajlanak a „belső, passzív feldolgozás kísérletei” (Erős 2000:84), melyek között megtalálható a fenyegetés tagadása éppúgy, mint a fantáziavilágba való menekülés vagy az – identitásszerkezet teljes átalakítását feltételező – új identitás elfogadása (Breakwell 1986:80-108).
 
A személyközi stratégiák négy fő típusa közé tartozik az elszigetelődés, mellyel az érintettek a társadalmi stigmatizációval összefüggő elutasítást próbálják – legtöbbször sikertelenül – elkerülni (1986:109); a „támadók támadására” koncentráló negativizmus (110); a némileg önátverés jellegű „passing” taktika, mely azokra jellemző, akik csak saját valódi jellemzőik elhallgatása, álcázása által tudnak bebocsáttatást nyerni egy számukra bizonyos szempontból előnyösebb pozíciókat biztosító társadalmi csoportba (115); és végül a behódolás, a társadalmi sztereotípiák által kijelölt elvárások beteljesítése (121).
 
A csoportközi stratégiák három fő típusa a többszörös csoporttagság, valamint a támogató csoportokban, illetve a csoportos akciókban való részvétel. A támogatást nyújtó csoportok között Breakwell megkülönbözteti a tényközlésre szakosodott információs hálózatokat a tények értelmezésének megváltoztatását is célul tűző „tudatosságnövelő” (awareness-raising) és önsegítő csoportoktól (130-131). A csoportos akciók keretéül pedig egyrészt a meglévő társadalmi és jogi rendben működő és a társadalom által törvényesként elfogadott módszereket alkalmazó nyomásgyakorló csoportok (pressure groups), másrészt a társadalmi rend megváltoztatását is szükségesnek tartó társadalmi mozgalmak szolgálhatnak. A csoportos cselekvések szintjén az önmeghatározás lehetőségeinek tágítása és egy pozitívabb önkép elfogadtatása válnak a legfontosabb célokká (136-138).
 
Breakwell identitás-fenyegetésekre vonatkozó elmélete jól alkalmazható a transzszexualitással kapcsolatos identifikációs problémák gyakorlati megközelítésére: Transzszexuális embereknek nagyon jellemző tapasztalata, hogy veszélybe kerül identitásuk folyamatossága éppúgy, mint pozitív önértékelésük kialakítása és/vagy fenntartása. Ezzel együtt egyediségük, másoktól való különbözőségük olyan mértékben túlhangsúlyozódhat, hogy „csodabogárként” lehetetlenné válik sikeres társadalmi (re)integrációjuk.

3. Eredmények

3.1. A transzszexualitás fogalma és az önmeghatározási készletek változatossága

Ebben az alfejezetben először a transzszexualitás fogalomtörténetét tekintjük át röviden, majd ennek alapján interjúalanyaink önmeghatározásai készleteinek alkotóelemeit vizsgáljuk meg közelebbről.

3.1.1. A transzszexualitás meghatározásának nehézségei

A transzszexualizmus fogalma a 20. század második felében kezdett egyre ismertebbé válni. Magát a szót a német Magnus Hirschfeld alkotta meg az eredetileg „lelki transzszexualizmusként” [’seelischen Transsexualismus’] feltűnő kifejezés részeként, mely egyfajta nemi „megfordítottságra” utalt (vö. Hirschfeld 1923). A nemük megváltoztatását remélők csoportját pedig transzvesztitáknak [’Transvestiten’] nevezte. 1910-ben megjelent „Transzvesztiták” című könyvében a hermafroditákat, a homoszexuálisokat és a transzvesztitákat a „közbülső szexuális viselkedésformák” [sexual intermediaries] elkülönülő típusainak megtestesítőjeként mutatta be. A transzvesztiták csoportja magában foglalta a fetisizmus különleges fajtájának hódoló, saját nemüktől eltérő külső jellegzetességeket – ruhát, hajviseletet stb. – felöltő átöltözőket [cross dresser] éppúgy, mint a magukat születéskori nemüktől eltérő módon identifikálókat [crossgender identification] (vö. Hirschfeld 1910). Hirschfeldnél tehát azok, akiket ma transzneműeknek és transzszexuálisoknak neveznénk, a transzvesztiták – a mainál tágabb értelmű – gyűjtőfogalmán belül jelentek meg. Az 1930-as években a brit Havelock Ellis a 18. századi francia diplomata, Chevalier D’Eon nevét őrző „eonizmus” [Eonism] kifejezést próbálta meghonosítani azok leírására, akik nem csupán a másik nem jellegzetességei szerint akartak öltözni, illetve megjelenni, hanem úgy érezték, hogy teljesen a másik nemhez tartoznak (vö. Ellis 1936).
 
A transzszexuális kifejezés – a nemváltás gyakorlati megvalósításának lehetőségét és gyakran igényét is tükröző – mai értelmében először 1950-ben jelent meg David O. Cauldwell, amerikai orvos „Kérdések és válaszok a transz-szexuálisok szexuális életéről és szexuális problémáiról” című könyvében (vö. Cauldwell 1950). Egy évvel korábban Cauldwell még a „Psychopatia Transexualis” címet adta a témával foglalkozó cikkének, ami arra utalhat – Krafft-Ebing nagy hatású Psychopatia Sexualisának ismeretén túl (1886) –, hogy a jelenséget kóros lelki elváltozásként, a „transzexuálisokat” [transexual – az eredeti írásmód szerint egy „s”-szel] pedig kóros lelki alkatú egyénekként – pszichopataként – közelítette meg (vö. Claudwell 1949; Meyerowitz 2002: Illustrations 4.).
 
Cauldwell nem hitt a test megváltoztatását célzó műtéti és egyéb beavatkozásokban: irreálisnak vélte az érintettek ilyen irányú „fantasztikus reményeit”. Vele ellentétben egyik idősebb kortársa, a német származású, New Yorkban praktizáló endokrinológus, Harry Benjamin már az 1920-as években elkezdte kezelni – hormonokkal és a herék röntgensugaras sterilizálásával – első olyan páciensét, aki férfiből nővé szeretett volna válni. Benjamin munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1950-es évek elejére a transzszexuálisok sajátos problémái orvosi, tudományos közüggyé válhattak. Benjamin az érintettek beszámolói szerint értő figyelemmel fordult a nemüket megváltoztatni kívánók felé. Meg volt győződve arról, hogy a transzszexuálisokon nem segíthet a pszichoterápia: számukra csak az orvosi beavatkozás jelenthet megoldást.
 
A brit Michael Dillon már 1946-ban úgy érvelt, hogy a transzszexuálisoknál éppúgy, mint azoknak a „személyeknek az esetében, akiknél nyilvánvaló a kevert szövetek vagy vegyes szervek jelenléte, a pszichológiai felépítésre kell koncentrálni és nem a fizikai struktúrák bármelyikére” (vö. Dillon 1946:53). Lényegében ugyanezzel az érveléssel találkozunk majdnem tíz évvel később Benjaminnél is, aki – az interszexuálisok esetében természetes megoldásként korábban is alkalmazott – műtéti beavatkozások korrekciós jellegét hangsúlyozta a transzszexualizmus összefüggésében: „Nyilvánvaló, hogy ha a lélek nem hozható megfelelő harmóniába a testtel, akkor és csak akkor, alapvető fontosságú az ellentétes eljárás megfontolása, azaz: meg kell kísérelni a test hozzáillesztését a lélekhez.” (Benjamin 1954: 229).
 
Az „SRS” [sex reassignment surgery] azaz „nemi átalakító műtétek” elméleti legitimációja időben elmaradt nem csak az érintettek igényeitől, hanem az ilyen irányú műtéti beavatkozások gyakorlatától is, melynek kezdetei Európában az 1910-es évekre nyúlnak vissza. Egy 20. század eleji német beszámoló szerint egy nőként született férfi „transzvesztitának” Berlinben már 1912-ben eltávolították a melleit, a méhét, majd évekkel később a petefészkét. Az első teljes nemiszerv-átalakító műtét szintén Németországban történt: a férfinak született Dorchen Richter kasztrációs műtétjét 1922-ben végezték el – Magnus Hirschfeld közbenjárásával –, ezt követte 1931-ben a pénisz eltávolítása és egy vagina kialakítása. Az első amerikai transzszexuálist is Európában műtötték: 1952-ben Dániába végezték el azt a „nemváltoztatási beavatkozást”, melynek története médiasztárrá avatta a „közlegényből szőke szépséggé” átváltoztatott Christine Jorgensent (vö. Meyerowitz 2002: 1-21).
 
Amerikában csak tizennégy évvel később indították be az első „SRS” programot Baltimore-ban a Johns Hopkins Hospitalban, nagyrészt az új-zélandi származású, hermafroditizmusból doktorált pszichológus, John Money évekig tartó kampányolásának köszönhetően. Az 1966 júliusában egy plasztikai sebész vezetésével a kórházon belül létrehozott „Nemi Identitás Klinikán” [Gender Identity Clinic] 1966 novemberére már tíz – öt férfi és öt nő – transzszexuális páciens műtétét végezték el (vö. Meyerowitz 2002:218-219).
 
A nemváltoztatással kapcsolatos műtéti eljárások egyre elérhetőbbé válásával a transzszexualizmus fogalmi meghatározásában is érezhetővé váltak bizonyos változások. Párhuzamosan azzal, hogy az eredeti biológiai nemük megváltoztatására vágyók „pszichopatákból” transzszexuális páciensekké „változtak”, a transzszexualizmus definíciójában is helyet kapott a korábban nagyrészt az álmok vagy a fantáziák világába utalt gyakorlati beavatkozásoknak legalábbis az igénye. Ennek megfelelően az amerikai pszichoanalitikus Robert J. Stoller 1968-as meghatározása szerint a „transzszexualizmus egy biológiailag normális személy meggyőződése arról, hogy ő az ellentétes nem tagja. Ez a meggyőződés napjainkban együtt jár műtéti és endokrinológiai beavatkozások igényével, melyek az anatómiai megjelenést az ellentétes nemnek megfelelően változtatják meg” (Stoller 1968:89-90).
 
Az 1960-as évek második felére egyre világosabbá vált az orvosok számára is, hogy a transzszexualizmus „meghatározása, diagnosztizálása és osztályozása” – melyek Benjamin 1966-os „A transzszexuális jelenség” című könyvének fontos céljaiként szerepeltek – mennyiféle kérdést vet fel. Benjamin például a nem értelmezésének hét különféle aspektusát különböztette meg: a nem meghatározható a kromoszómák szerint (genetikailag), anatómiailag, jogilag, az ivarmirigyek szerint (a csírasejtek – a petesejt, illetve a sperma – termelésétől függően), hormonálisan, pszichológiai alapon és társadalmilag (általában attól függően, hogy a személyt milyen neműnek nevelték). Benjamin ugyan elméletileg könnyen elkülöníthetőnek vélte a transzszexuálisokat mind a transzvesztitáktól (a transzszexuális teljesen a másik nem tagjává akar lenni és így kíván élni – nem csupán annak akar látszani), mind a homoszexuálisoktól (egy homoszexuális férfi például férfinak tartja magát és nem kíván másnemű lenni), de a gyakorlatban ezek az elkülönítések nem mindig működtek. Ezt támasztja alá az „igaziakkal” szemben a „pszeudotranszszexuálisokra” való utalások megjelenése a pszichiátriai szakirodalomban: a pszeudotranszszexuálisok lennének például azok, akik számára a műtét „csupán” homoszexualitásuk racionalizálásának eszközeként szolgál.
 
A „pszeudotranszszexuális leszbikusok” és a – nőként született – transzszexuálisok megkülönböztetésére több módszert próbáltak alkalmazni. Az egyik megközelítés szerint a két típus szexuális gyakorlata eltérő, bár mindkét esetben általános a női szexuálispartner-választás: „árulkodó jelként” értelmezhető a nemi szervek stimulációjának kerülése – még önkielégítés esetén is –, mert a nőként született transzszexuálist ez női anatómiájára emlékeztetheti, melytől szabadulni akar (vö. Pauly 1969). Egy másik magyarázat a férfiakhoz való viszonyra koncentrált: a nőként született transzszexuálisok eszerint „kollegiális jó viszonyt” ápolnak a férfiakkal, míg a „férfias leszbikusok” [butch lesbians] alig titkolt utálattal viseltetnek a férfiak felé (Stollert idézi Meyerowitz 2002:175).
 
A férfiként született transzszexuálisok esetében különösen a transzvesztitizmustól való elkülönítés jelenthetett problémát: a transzszexualizmus több szakértő szerint értelmezhető volt a transzvesztitizmus extrém formájaként (vö. Hamburger et.al.1953; Benjamin 1966). Benjamin például az Alfred Kinsey által kidolgozott szexuális orientációs kontinuum (vö. Kinsey et.al.1948:638) mintájára egy „nemi orientációs skálát” dolgozott ki, melynek egyik végpontját a „pszeudo transzvesztiták”, a másikat pedig a „valódi transzvesztiták” alkották. A transzszexuálisok kategóriáján belül szintén megkülönböztetett három csoportot, akik közül a „teljes pszichoszexuális inverzióval jellemezhető”, „nagy intenzitású transzszexuálisok” jelentették a „csúcsformát” (vö. Benjamin 1966).
 
A transzszexualizmus korai fogalomtörténetének áttekintése éppen a korábban jelzett bizonytalanságok és változó tartalmak bemutatása miatt válik szükségessé. Ebből a rövid áttekintésből is érzékelhető, hogy a nemi jelleggel való aktív elégedetlenség köré szerveződő transzszexualitás fogalmi meghatározásának nehézségei minden bizonnyal a nem [sex] fogalmi meghatározásának – egyre nyilvánvalóbbá váló – nehézségeiben gyökereznek. A társadalomtudományos elméleti diskurzusban ma már szinte közhelynek számít a (biológiai) nem, a társadalmi nem és a szexualitás (sex, gender, sexuality) analitikus szétválasztása, azaz annak belátása, hogy a test neme nem feltétlenül határozza meg a társadalmi nemet, sem a szexuális identitást. Mégis fontos megjegyezni, hogy a transzszexualitás jelenségén keresztül is a személyes „identitás alapját képező illúziók” (Butler 1990:44) megkérdőjelezéséhez és végső soron a biológiai nem elméleti szétbontásáig – dekonstrukciójáig – juthatunk el.
 
Judith Butler, a posztmodern feminizmus egyik legjelentősebb elméletalkotója hívta fel arra a figyelmet, hogy az identitás belső koherenciájának gondolata, mely a társadalmi nemi normák kulturális mátrixát tekintve az aszimmetrikusan elkülönülő „női” és „férfi” tulajdonságok ellentétességében – illetve ezzel összefüggésben a „vágy heteroszexualizálásában” – nyilvánul meg, egyre kevésbé tartható. Egy személy esetében nincs ugyanis feltétlenül ok-okozati kapcsolat biológiai neme, kulturálisan konstruált nemi szerepei és – e két „alapdimenzió” kifejeződéseiként vagy hatásaiként értelmezett – szexuális vágyai, illetve szexuális magatartása között (vö. Butler 1990:23). Butler e látszólagos egység megkérdőjelezését értelmezi az identitás dekonstrukciójaként, mely elvezethet egy újfajta (identitás)politika kialakításáig (vö. Takács 2004:72).
 
A „transzszexualitás palettáján” az 1990-es évektől tapasztalható átrendeződés egyik legjellegzetesebb vonása a – korábban abszolútnak vélt kategóriák iránti kétkedést intézményesítő, a posztmodern queer elmélet gyakorlati megnyilvánulásaiként is felfogható – újabb típusú, transznemű vagy, Sandy Stone szóhasználatával élve akár „poszt-transzszexuálisnak” (Stone 1991) is nevezhető mozgalmak megjelenése, melyek keretében a transzszexuális aktivisták koalíciót alkothatnak a többi szexuális és nemi határsértővel. E mozgalmak központi eleme az önkifejezés szabadságáért folytatott küzdelem, mely különféle területekre koncentrálódhat: a biológiai adottságok jelentésének társadalmi konstrukcióként való elméleti megközelítésétől a társadalmi igazságosság elvontabb – bár orvosetikai tekintetben gyakran nagyon is húsbavágó – konfliktusain át a diszkrimináció konkrét tilalmát hangsúlyozó emberi jogi kérdésekig.
 
A nemi variációk lehetőségeiről Harry Benjamin, a transzszexualizmussal behatóan foglalkozó orvos az 1960-as években így fogalmazott: „Minden Ádám magában foglal elemeket Évából, és minden Évában megtalálhatók Ádám nyomai, fizikailag éppúgy, mint pszichológiailag” (1966:5). Három évtizeddel később már a populáris médiában is érezhetővé vált némi változás. Például az amerikai Jerry Springer az 1990-es években így nyilatkozott: „Talán szeretnénk azt gondolni, hogy csupán kétféle osztályozási kategória létezik: férfi és női. De a valóság az, hogy […] mi mind pusztán csak az egyiknek vagy a másiknak a különböző fokozatait képviseljük: [nem egyszerűen férfiak vagy nők, hanem] vagy leginkább férfiak vagy leginkább nők vagyunk” (vö. Gamson 1998:153). A transzszexualitás meghatározásával kapcsolatos viták egyik legfontosabb hozadékaként tekinthetünk tehát a korábban leginkább monolitikus dualizmussal jellemezhető (biológiai) nemi jellemzők árnyaltabb, különféle átmenetek lehetőségét is elfogadó – kontinuumszerű – felfogására, mely egyre inkább beépül a köztudatba.

IV.    Kutatási eredmények

Kutatásunk során bemutattuk, hogyan vélekednek a transzszexuálisok ellátásának kérdéséről a szakemberek és az érintettek. Fő célunknak megfelelve feltérképeztük azt a rendszert, amelyben a transzszexuális pácienseket egészségügyi ellátásban részesítik. Ennek eredményeképp egy olyan egészségügyi ellátást tudtunk itt leírni, amely sok esetben következetlen gyakorlatokból, rengeteg előítéletből és bizonytalan, hiányosan informált szereplőkből tevődik össze. Az általunk feltárt hiányosságok egy része nem specifikusan a transzszexuálisok ellátásának problémája, mint az állami és a magánellátás különbségeinek a páciens számára hátrányos következményei, vagy az állami ellátás árnyékában végzett orvosi magánpraxis.
 
Arra is vállalkoztunk, hogy az egészségügyi ellátás tekintetében összevetjük a szakemberek/ellátók és az érintettek/ellátottak tapasztalatait. Ennek eredményeképpen a két oldal olyan „párbeszéd” alakult ki, amelynek megtörténtére reális esély nem mutatkozik, tekintve, hogy a transzszexuálisok rendkívül nehezen elérhető társadalmi csoportot alkotnak, és a velük foglalkozó szakemberek is az ország különböző területein, egymásról gyakran mit sem tudva praktizálnak. A kutatásban megvalósult virtuális párbeszéd jelentőségét emellett abban látjuk, hogy világosan kijelöli a nemváltás, nem-átalakítás rendszerezésének mikéntjére vonatkozó igényeket, hiszen a szakemberek és az érintettek oldaláról is közös irányba mutató javaslatok érkeztek. Mi ezeket foglaltuk össze ajánlásunkban.
 
A kutatási beszámoló két részének termékeny párbeszéde azt bizonyítja, hogy érdemes megkérdezni az érintetteket is, milyen ellátást tartanának megfelelőnek önmaguk számára, hiszen reálisan gondolkodnak arról a rendszerről, amely ma még nem kifejezetten tükröz empatikus viszonyulásokat velük szemben. A fentiek alapján megindulhatna egy valós párbeszéd is orvos és páciens között, ami elengedhetetlen az érintett segítő feladatok kielégítő végzéséhez.
 
Az általunk javasolt rendszerezés elemei nagyrészt már ma is léteznek, ám összefogásuk még hiányzik. A rendszerezés valószínűleg nem terhelné meg még jobban az egészségbiztosítási rendszert, megvalósítása viszont könnyítene a transzszexuális emberek helyzetén, és megteremtené a transzszexuálisokkal való foglalkozás világos kereteit.

A kérdőívek elemzéséből külön tanulmány készült.

V.     Ajánlások a jó gyakorlat kialakítása érdekében

A transzszexuális emberek problémáival nem csak azért kell foglalkozni, mert nagyon periferiális jelenséget képeznek az egészségügyi ellátórendszerben, hanem azért is, mert ahhoz képest, hogy problémáik mennyire marginális helyzetben vannak, becslések szerint egy tízmilliós országban több száz embert érinthet a nemi diszfória. A Harry Benjamin Gender Disphoria Association becslései szerint körülbelül minden 11 900 hímnemű emberből egy transzszexuális nő, és minden 30 400 nőnemű emberből egy transzszexuális férfi (Beeler, 2002)
 
A jó gyakorlat érdekében tett ajánlásainkat pontokba szedve közöljük:

• Legyen konkrét, minisztériumi szintű gazdája, illetékese a transzszexuálisok ellátásának
• Az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium a transzszexualizmussal kapcsolatban gondoskodjon többféle médiumon keresztül elérhető, korrekt tájékoztatásról
• Szakemberek, és érintettek bevonásával (anonim postai út, internetes megkérdezés) határozzák meg a nemváltás folyamatának menetét, biztosítsák annak jogszabályi alapjait és átláthatóságát
• Legyen közismert, az OEP milyen beavatkozásokat támogat, és milyeneket nem.
• A társadalombiztosítás által támogatott beavatkozások körét az érintettek szükségleteinek alapos mérlegelésével határozzák meg
• Különítsék el világosan az állami és magánpraxist, és gondoskodjanak arról, hogy az államhoz segítségért forduló páciensnek ne kelljen csúszópénzeket fizetnie
• Az ESzCsM hozzon létre egy felelős orvoscsoportot, amelyben pszichiáter, nőgyógyász, urológus, belgyógyász és plasztikai sebész is részt vesz. Ezt egy olyan intézet keretében tudnánk elképzelni, amely a nemi identitás kérdéseivel kapcsolatos kutatás és tanácsadás feladatköreit is el tudná látni, valamint biztosítaná a területen dolgozó szakemberek továbbképzését is.
• Alakítsanak ki egy „transzpozitív” orvosi gyakorlatot, amely az ellátásért felelős szakemberek előítéleteinek csökkentését jelenti.
• Rendezzék a nemváltásnál kérdésessé váló családjogi viszonyokat, amely érinti az azonos nemű párok házasságát, a gyermekelhelyezést, a láthatást, a rokonság jellegének (apa, anya) megnevezését.

A KUTATÁSSAL KAPCSOLATOSAN TOVÁBBI INFORMÁCIÓ A HATTER@HATTER.HUEzt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. -N ÉRHETŐ EL.
A KUTATÁSI BESZÁMOLÓ BŐVÍTETT VÁLTOZATA KÖNYV FORMÁJÁBAN IS MEGJELENIK, ERRŐL A KÉSŐBBIEKBEN A HÁTTÉR TÁRSASÁG A MELEGEKÉRT HONLAPJÁN LEHET MAJD TÁJÉKOZÓDNI.*

 
________________________________________
[1]       Lásd: BNO–10. F64.0.
[2]       Lásd: D., E., F. és G. melléklet.
[3]       http://tsonline.uw.hu

*A könyv megjelent: A lélek műtétei címmel. Lásd: Kiadványaink