Vadnarancsok I-II.

Géczi János szociográfiája külön-külön kötetekben – a nyolcvanas években –, látott először napvilágot, s mindkettő megjelenése nem csekély cenzurális akadályba ütközött, publikálásuk kisebbfajta politikai vihart is kavart, hiszen az elsőben a kábítószerezés, a másodikban a homoszexualitás magyarországi elterjedtségéről tudósított akkoriban szokatlan nyíltsággal. A szerző „élettörténet-rekonstrukciónak” nevezi a Vadnarancsok I. négy mélyinterjúját, amelynek készséges alanyai deviáns fiatalok közül kerültek ki. Az első élettörténet az alig tizenhat éves Bertáé, aki anyja korai halála után nevelőotthonba került, ahol mindennap a poklok kínját szenvedte el. Körülményei és sérült egyénisége együttesen eredményezték a narkotikumhoz való menekülést, de nem sokkal szerencsésebben alakult – a második interjúalany – a huszonhét éves Tibor élete sem. Juli értelmiségi szülők gyermeke, olyan, akinek minden lehetősége megvolt a tanuláshoz, ehelyett huszonhárom éves korára alig lát más kiutat, mint a narkózist és a válogatás nélküli szexet. Józsi, a huszonegy éves cigány bedolgozó munkás, idegbeteg. Egy rosszul sikerült fura házasság és a meg nem emésztett vallásosság (Jehova tanúja) juttatta vakvágányra életét. A Vadnarancsok II. homoszexuálisokkal készített vallomássorozat, amelyet a szerző csak itt-ott kommentál. A „vallomások” sok mindent érzékeltetnek a homoszexuálisok zárt társadalmáról, örömeikről, undoraikról, gyötrelmeikről, kapcsolataik sokszínűségéről, erkölcsi, érzelmi konfliktusaikról. Megismerkedhetünk jellegzetes típusaikkal: az „arisztokratikus”, tartással bíró „melegekkel”, a mindkét nem iránt egyaránt vonzódó biszexuálisokkal, az élvhajhász „homokosokkal”, a homoszexualitásuk segítségével érvényesülő „palotapincsikkel” és a teljesen prostituáltakként viselkedő „buzikkal”. Az első megjelenése idején szenzációnak számító kötet, olvasmányossága okán vélhetően ma is sokakat érdekelhet.