A tékozló fiú visszatérése

Minden ​készen áll, Odysseus. A bárka horgonyon van. Észak felől védett, mély vizet választottam, ahol nem kell tartani attól, hogy a szél befagyasztja a tengert. És bár e zordon éghajlatú szigetet, úgy látszik, csak a szirtek madarai lakják, olyan helyet kerestem a bárkának, ahová nem láthat el a parti járókelő. A lelkem is készülődik; a lelkem kész az áldozatra.

De most aztán beszélj, Odysseus! minden készen áll. Tizennégy nap óta az evezőpad vagy a kormányrúd fölé görnyedve, csak nyers vezényszavakat hallattál, melyek az áramlatok kikerülését irányították; kérdéseim csakhamar megtorpantak makacs hallgatásodon; megértettem, hogy nagy-nagy szomorúság tartja fogva kedves lelkedet, amiért halálra kell hurcolnod engem. És elhallgattam én is, érezve, hogy minden szavunkat oly sebesen tovarepíti a szél a tenger végtelenén. Várakoztam. Mögöttünk, a tenger láthatára mögött láttam ködbe veszni a szép szíriai partokat, ahol atyám küzdött egykor; s aztán az arany fövényű és kavicsos szigeteket, amelyeket úgy szerettem, mert hasonlítottak Pyloshoz; tizenháromszor láttam a tengerbe hanyatlani a napot; minden reggel haloványabban bukkant ki a habok közül, hogy egyre lassúdabban, egyre kevésbé magasra hágjon; míg végre a tizennegyedik reggel egyszer csak hiába vártunk; s azóta mintegy kívül élünk éj és nap körén.