Más apától

„Akar az özvegyem lenni?" Három idősíkon, három különböző történelmi korszakon keresztül ábrázolja az angol irodalom egyik legnagyobb kortárs képviselője a társadalmi rétegeket, szubkultúrákat, s ezeken keresztül egész történelmi korszakokat. Cecil Valance, a Cambridge-ben tanuló nemesifjú 1913-ban ellátogat barátja, George birtokára. Itt megírja „Két Hold" című költeményét, melyet George húgának, Daphnénak ajánl, ám George-nak jó oka van azt hinni, hogy a vers valójában neki szól. Cecil megkéri Daphne kezét a háború alatt, ám nemsokára elesik. Daphne ezután hozzámegy a halott költő féktelen természetű bátyjához, Dudley Valance-hoz, azonban közös gyermekeik ellenére sem lel boldogságra mellette. Cecil hozzá írt verse a háború utáni években híressé válik, ahogy szerzője is; egy nemzedék, egy olyan Anglia szimbólumává lesz, mely örökre tovatűnt. Újabb és újabb generációk kutatják Cecil és a Valance család titkait, melyekből nem kevés akad…

Egy személyes vélemény, mely SPOILER-t és cselekményleírást is tartalmaz: "Egy csöppet vontatott, fárasztó mű, rengeteg fölösleges körítéssel, mely nagyon megnehezíti az olvasást. A 20. század eleji költő Cecil Valance és barátja, George között kialakuló (homo-)romantikus szálak teszi valamennyire izgalmassá. Talán a múltban a férfiak közötti kimondhatatlan szerelem az okozója annak, hogy Cecil Valance a lánynak, George húgának dedikálja szerelmes versét, mely a későbbiekben a tőle kapott legfontosabb emlékké válik számára. Cecil megkérte ugyan Daphne kezét a háború alatt, ám a háborúban elesett.
A háborús hős költő, Cecil Valance halála után vált közismertté a háborús költeményei miatt.
Évtizedek távlatából azt gondolhatnánk, hogy fokozatosan kitisztul a múlt, de valójában a dolgok sosem tisztulnak ki. A költő halála miatt elvarratlan szálak később sem dolgozódnak el. Csak az idő egyre inkább elfedi az akkori megvalósulatlan álmokat. Az élet akkoriban nem adott lehetőséget arra, hogy az emberek a vágyaiknak engedelmeskedjenek. Ha életben maradt volna mindkét fiú, akkor is valószínű megnősültek volna, hogy kor elvárásának eleget tegyenek. Mégis a halál végérvényesen elválasztotta őket.
A későbbi korokban az emberek szókimondóbbakká váltak. Sokféleképp élik az életüket, ismét szövődnek férfiak között szerelmek, és fokozatosan a közvélemény számára ez is elfogadottabbá vált. (Itt elsőre azt hittem egyfajta párhuzam alakul ki, a múlt és a jelen között, de sajnos ebben tévednem kellett...)
A későbbi korok emberei kimondják azt is, ami másnak fájdalmat okoz, abban a hitben, hogy az igazságról beszélnek, holott azok sem tudják mi volt a teljes igazság, akik benne éltek... A híres történelmi és irodalmi személyiségek életét kutató ifjú, akinek sikerül a családhoz befurakodnia egy jó pár évtizeddel később, nem egészen tisztességes módon próbálja felderíteni a család titkait. Ráadásul a számára homályos múltba vesző emlékeket, szívesen kiszínezi olyan részletekkel, amelyekre a közvélemény leginkább kíváncsi. Igazi hiéna módjára viselkedik. Mások múltjában vájkálva, sok kimondatlan dologra direkt rákérdezve, de időnként mégis teljességgel bakot lőve.
Azt gondolom, hogy ez a mű jól bemutatta azt, hogy a múlt szereplői sokkal összetettebb személyiségek, mint azt egy-egy később születő tanulmány írásai képesek volnának feldolgozni. Mégis számomra nagyon nagy csalódás volt. Az elején előforduló izgalmas részeket, hamar felváltották a terjengős, hosszú részek, melyekből hiányzott az izgalom. A későbbi korban előforduló nyomorult fickó szánalmas próbálkozásai inkább csalódást keltett, mint izgalmat hozott volna. A múlt titkaiba bevezetett olvasó, aki az igazság kimondását szomjazta volna, csalódnia kell: nincs egyetlen igazság, nincs mit kimondani és amit kimondunk az a mai kor embere számára csak botrány, az érintettek számára pedig fájdalom. Az igazságot minden ember magával viszi a saját sírjába.
Amellett, hogy a regény nagyon sok mondanivalót hordozott, nem volt elég izgalmasan megírva. Georges és Cecil Valance barátságáról/szerelméről szívesen olvasnánk többet. Például úgy is, ha a cselekményt végig Georges szemszögéből tekintettük volna végig... Az sokkal jobb volna... de nyilván az egy másik regény volna már."