Tizenhat naplemente

"Talán kérlelhetetlenségük, pontosságuk, bátor érzelmességük teszik Gerevich András verseit felejthetetlenné. Talán a költő látásmódja, amellyel az egyszeri test cselekedeteinek szüntelen ismétlődését rögzíti. Talán a szuggesztív látásmód, a makacsul visszatérő téma, helyszín és szituáció mondatja ki velünk, hogy ami egyszer történt, nem múlik el többé. Az egykori barát, akinek élete távolról sem volt hibátlan, aki kétségbeesése ellen a hazugságban próbált menedéket találni, hiába öli a folyóba magát, a (vers)emlékezetben élni kényszerül. Aki minden este feljött hozzád,/ idegesen, kopott kabátban, / fekete szemmel némán állt, / cigarettáról cigarettára gyújtott, / az erkélyről nézte az eget, / mintha titkos jelre várna, / mint aki saját idejében lekéste / a feloldozás végső határidejét… a költő és olvasója vállára teszi megváltatlansága keresztjét. A történelemben, ahogyan a pesti utcán forgatott filmben is, múltbéli jelenetek játszódnak le újra. Nincs egyszeri alkalom, az elsőnek következménye a második, a másodiknak a harmadik, és így tovább a végtelenségig. A következetes szimmetriával komponált kötet verseinek kitüntetett közege a mindent magába őrlő víz. Patak, folyó, pocsolyák szennyvize és hideg, tisztító zuhanyvíz. Tenger verődik az elsőtől az utolsó hosszúversig, sirályok gubbasztanak és várnak ficánkoló halra vagy a halott túlpartra kísérésének kényszerű feladatára. Gerevich András verseiben – Kunderát idézve – a dolgok mulandóságuk enyhítő körülménye nélkül jelennek meg." (Takács Zsuzsa)