Fallosz monológok

"Nincsenek szavaink. Legalábbis már attól könnyen zavarba jövünk, ha néven kell neveznünk a… Péniszünket? Fütyinket? Faszunkat? Ha a nemiségről beszélünk, és nem akarunk trágárak lenni, csak a gyereknyelv negédes, vagy az orvosi szaknyelv hideg és mesterkélt kifejezései állnak rendelkezésünkre. Egy könyv, amely tabu-témához nyúl, szükségképpen nyelvi tabukat is áthág, nincs ez másképp a Fallosz monológok esetében sem. Ám a trágárságot a szándék teszi azzá, és e könyv szándéka szerint nem megbotránkoztatni akar. Férfiak beszélnek arról, ami férfivá teszi őket – mást se tesznek, mondhatnánk erre. Csakhogy e könyvet nem a dicsekvés retorikája uralja: merevedési problémák, önkielégítés, korai magömlés, kisebbrendűségi érzés, bűntudat, elégedetlenség, kényszerképzetek, titkolt és szégyellt vágyak – ezek is a férfi-lét (s így kötetünk) részét képezik, noha összeegyeztethetetlenek a macsó beszédmóddal. Katolikus pap és pornószínész, nőfaló és homoszexuális, értelmiségi és funkcionális analfabéta, huszon- és nyolcvanéves férfitársaink beszélnek (a névtelenség jótékony homályából, ám épp ezért minden gátlás nélkül) arról, hogyan jutottak el az első orvososditól az első magömlésen át a mába. A kötet a nagy sikerű Vagina monológok ikerdarabja, ám míg párját a megszólalás ténye teszi figyelemreméltóvá, a Fallosz monológokat az, hogy a benne megszólalók most nem azt mondják, amit a társadalom elvár tőlük, és amit saját maguk is elvárnak maguktól, hanem a színtiszta igazat." Lásd. Mások 2003/1