II. Lajos és Wagner Richard

Hűvös és borús volt az idő Münchenben 1864 március 25-én, nagypénteken. Sötét ruhába öltözött emberekkel teltek meg az utcák és a tömegek szakadatlanul ide-oda hullámzottak a sok templom és kápolna között, amelyeknek nyitott kapuin kiszűrődött a Nagyhét gyászba burkolt oltárainak gyéren pislogó gyertyafénye. A sötét pompa ebben az évben még nyomasztóbban hatott, mint máskor: két hete mult, hogy a király, II. Miksa váratlanul elhúnyt és a hirtelen jött fájdalom, amelyet a csendes, nemesen polgári gondolkodású uralkodó halála okozott, csak fokozta e szomorú ünnepnap mindig megrendítő komolyságát. A sötéten hullámzó emberáradat egy idegent sodort magával. Egy idegent, aki hitelezői, sőt az adósok börtöne elől menekült és két nappal ezelőtt állt meg e városban, hogy kissé kipihenje magát. Megfázott és fájdalmas gégehurutjával küszködve a felsőbajorországi hűvös éghajlat alatt, a kicsiny, sovány, öregedő, emberke ma megint úgy érezte, hogy eljutott élete végére. A Bayerischer Hof-ban lakott és szállodai szobájában csak nemrég írta meg verses sírfeliratát:

»Itt nyugszik Wagner, aki semmire sem ment,
Még lovaggá sem ütötte a legsilányabb rend ...«