„Beteg szerelem” – a queer szubkultúra a rendőri és a sajtódiskurzusban a 20. század első felében

A modern brit nagyvárosok szexuális kultúráját kutató Matt Houlbrook Queer London című munkájában hangsúlyozta, hogy a homoszexualitás tipikusan urbánus (szub)kultúra, a nagyvároshoz, az urbanizáció folyamatához kötődő jelenség.1  A 20. század elejére az urbanizáció hatására addig soha nem látott módon alakultak át a szexualitás kifejeződési formái, a szexuális szerepek, s egyúttal mindezen jelenségek társadalmi megítélése is jelentős változáson ment keresztül. A modern nagyváros teret és lehetőséget adott a szexualitás különböző formáinak kibontakozására, s egyúttal anonimitást biztosított, menekülési utat nyitott a társadalmi kontroll elől. Ezzel párhuzamosan a modern metropolisz a szexualitás tudományos értelmezésének, illetve hatósági megfigyelésének és kontrolljának új módozatait teremtette meg. Tanulmányunk a szexuális másságról alkotott kép főbb vonásait kísérli meg bemutatni a 20. század első felének Budapestjén, a sajtó, valamint a rendőri szakirodalom alapján.2  Mivel a vizsgált korszakban az 1878-ban megalkotott V. törvénycikk 241. paragrafusa kizárólag a férfiak közötti szexuális kapcsolatokat kriminalizálta – a büntetőtörvénykönyv értelmében a „férfiak közötti fajtalanság […] a természet elleni fajtalanság vétségét képezi, és egy évig terjedő fogházzal büntetendő”3  –, ezért vizsgálatunkat az ennek köszönhetően jobban dokumentált férfi homoszexualitásra koncentráltuk. A modern nagyváros állandó változásából következően a homoszexualitáshoz kötődő viselkedésminták, megjelenési formák és kulturális gyakorlatok is folyamatos átalakulásban vannak. A városi homoszexuális szubkultúra már a 20. század elején is rendkívül sokszínű, összetett volt, számos különböző altípussal.4 A szubkultúra ezen összetettsége – amint azt a későbbiekben is látni fogjuk – nem csupán a témát vizsgáló történész számára nyilvánvaló, már a korabeli elemzők is megfigyelték a jelenséget. Bár tanulmányunk keretein belül ezt az összetettséget nincs módunkban részletesen bemutatni, a későbbiekben – ismét Matt Houlbrookra hivatkozva – gyakran fogjuk használni a queer kifejezést is, amely e szubkultúra sokszínűségét hivatott kifejezni. Houlbrook munkájában éppen a queer kifejezéssel hangsúlyozza azt, hogy a homoszexuális szubkultúrán belül számos altípus figyelhető meg – ami egyúttal nagymértékben összefügg az egyes személyek társadalmi hovatartozásával is. Eszerint megkülönböztetendőek a nőiesen öltözködő férfiak, az úgynevezett queanek,5  valamint az ennek radikálisabb megjelenési formáját képviselő, magukat nőnek sminkelő és női ruhát viselő (szexuális beállítottságukat tekintve azonban mégsem mindig homoszexuális) férfiak, az úgynevezett drag queanek; a mindkét nemmel szexuális kapcsolatot létesítő, egyébként a társadalom által „normálisnak” tekintett – sokszor heteroszexuális házasságban élő – férfiak; a középosztálybeli homoszexuálisok, akik kifejezetten az alsóbb társadalmi csoportokból választanak maguknak szexuális partnert vagy éppen a testüket a megélhetés érdekében áruba bocsátó heteroszexuális férfi prostituáltak is. A queer kifejezés ugyanakkor magában foglalja a homoszexualitásnak azon megjelenési formáit is, amelyek csupán átmeneti (homo)szexuális identitást képviselnek, és ebből kifolyólag egy-egy életciklushoz vagy konkrét térformációhoz (például katonaság, börtönbüntetés, bentlakásos iskola) kötődnek. A 20. század elejére Budapestet a közvélemény és a politika egyaránt bűnös, erkölcstelen városnak bélyegezte, ahol burjánzott a prostitúció és az immoralitás, s a társadalom ezen „betegségei” közé sorolták az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatokat is. A sokak által túlságosan erőltetettnek, mesterségesen gerjesztettnek tekintett urbanizációnak megvoltak az árnyoldalai; a városi társadalomra jellemző ellentétek, a nagyvárosi lét válságjelei hamar jelentkeztek Budapesten is. Ennek megfelelően a közvéleményt a város iránt érzett csodálat mellett egyre inkább áthatotta a fennálló viszonyok bírálata is. Erre jó példa Brichta Kálmán 1891-ben (nota bene, Budapest ekkor még nincs húszéves!) megjelent, Budapestnek vesznie kell! című röpirata, amely elsősorban a város morális romlottsága, a szexuális kicsapongások ellen indított támadást. Amint azt a tanulmány címével is jeleztük, a homoszexualitással kapcsolatos diskurzust ebben az időszakban a téma fokozatos medikalizálódása jellemzi: a homoszexualitást gyógyítható és gyógyítandó betegségként, perverzióként értelmezték. Ennek a felfogásnak a megjelenését, illetve sajátosságait igyekszünk tanulmányunkban bemutatni.6  E folyamat egyik jellegzetessége, hogy miközben a sajtó-, valamint a rendőri diskurzus előszeretettel kölcsönzött az orvostudományból vett fogalmakat a nagyvárosi társadalmi problémák leírásához, a századfordulóig ennek még csupán stilisztikai szerepe volt, a szexuális másság tudományos alapon medikalizált ábrázolása csak az 1900-as évekre vált általánossá. Az írás elsődleges forrását a rendőrségi irományok, főkapitányi jelentések, rendőri szakkönyvek, valamint a sajtóban megjelent cikkek jelentik.7  A korabeli napisajtóban általában három különböző formában artikulálódhatott a homoszexualitás kérdése. A leggyakrabban bűncselekmények – rágalmazási, zsarolási ügyek, rablások, gyilkosságok – áldozataként vagy szerelmi bánat miatt öngyilkosságot elkövető szerencsétlenként jelenik meg a homoszexuális férfi. Ennél jóval ritkábban fordulnak elő olyan bűnesetek, amelyeknél az elkövető – és ilyenkor legtöbbször az áldozat is – homoszexuális, s végül a legritkábban foglalkozott a sajtó általában véve, konkrét esettől függetlenül a szexuális másság kérdésével. Tanulmányunkban mindhárom esetre hozunk példát. A napisajtó mellett elsősorban a sajtódiskurzushoz szorosan kapcsolódó, ám éppen ebben a korszakban önálló műfajként megjelenő, a nagyvárosi társadalom árnyoldalait bemutató riportkönyvekre és lektűrirodalomra támaszkodtunk.