Az idei Háttér-díj nyertese: Waliduda Dániel

A június 16-án megrendezett Budapest Pride nyitóeseményén átadtuk a 2023-as Háttér-díjat, amelyet ezúttal egy olyan különleges ember nyert el, aki egy évtizede aktív részese a hazai LMBTQ-i közéletnek, és munkájával, személyével inspirációt nyújt mindannyiónk számára.

Waliduda Dániel beszéde, amit a díjátadón mondott alább olvasható. 

Kedves Egybegyűltek!

Kedves Budapest Pride Hónapot Ünneplők!

Kedves Barátaim!

Emlékszem, amikor 2007 szeptemberében a két legjobb barátom és én Budapestre költöztünk, hogy elkezdjük egyetemi tanulmányainkat, hamar kiderült, hogy albérletünk pár perc sétára van egy népszerű meleg szórakozóhelytől. Noha izgatottan vártam az első szemesztert, a főváros kínálta kulturális lehetőségeket, a nyüzsgést; nem tagadom, hogy az igazi eksztázist ez az információ váltotta ki belőlem.

És én ezzel 18 évesen rendben is voltam. Miközben haladtam előre a tanulmányaimban politológia és orosz-lengyel szakokon, néhány hetente jól esett átbulizni egy szombat éjszakát. Aztán ahogy teltek az évek, úgy nyílt ki előttem a világ. Bár még személyesen nem éreztem fontosnak, de tudtam, hogy minden nyáron van Budapest Pride Felvonulás. Megtanultam, hogy nemcsak egy, hanem több LMBTQ-szervezet is van. Például ha folytatni szeretném a középiskolában elkezdett tollaslabdát, ott van az Atlasz Sportegyesület. Ha jogsegélyre van szükségem, ott van a Háttér Társaság. Ha hozzám hasonló egyetemistákkal szeretnék találkozni, ott van a GBME. 

2011-ben megvalósult egy gyerekkori álmom: néhány hónapig az Európai Parlamentben dolgoztam. Egy szeptemberi délutánon, a brüsszeli gyakornoki lakásban ülve rám írt egy egykori általános iskolai évfolyamtársam, és kérdezte, önkénteskednék-e egy nemzetközi LMBTQ sporteseményen a hazaköltözésem után? Ez a sportesemény a ma már 34 éves múltra visszatekintő EuroGames volt, amelynek 2012-ben a közép-európai régióban Budapest adott először otthont. Volt évfolyamtársam kérdésére igennel válaszoltam és a hazaköltözésem után el is mentem az első önkéntes találkozóra, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy a projektet vezető Bolyán András felkért protokollfőnöknek. 

A következő hónapok elképesztő stresszesek voltak és rengeteg kihívást tartogattak az egész csapat számára. Bár az akkori Orbán-kormány a mából visszatekintve bolyhos plüssnyuszinak tűnik, mégis ellenszélben folyt a szervezés. Ennek ellenére 2012 június végén 1500 nemzetközi sportoló részvételével sikeresen megvalósítottuk a budapesti EuroGames-t, amelynek megnyitó ünnepségén számos nagykövet és európai parlamenti képviselő is részt vett. Sőt! Az osztrák Ulrike Lunacek, aki később az Európai Parlament alelnöke is volt, versenyzett is a margitszigeti úszótornán.

Ebben a bő félévben láttam először a saját szememmel, micsoda erő van a közösségünkben és milyen felemelő érzés egy közös ügyért dolgozni. Amikor néhány nappal ezelőtt értesített a Háttér Társaság, hogy a jelölések és a korábbi díjazottak döntése alapján idén én kapom a Háttér-díjat, megilletődtem. Mert bár az elmúlt bő egy évtizedben számos projektben vettem részt, úgy igazán soha nem vetettem számot mindazzal, ami mögöttem van. Magától értetődő volt, hogy munka, párkapcsolat, barátok és egyetem mellett a közösségemért is dolgozok. 

Ennek jelentőségét úgy hiszem, otthonról hozom magammal. Nagypapám, aki egészségi állapota miatt sajnos ma nem tud itt lenni - de nagymamám helyette is itt van -, 16 éven át volt a Fejér Megyei Labdarúgó Szövetség elnöke. Édesapám szülőfalumban, Iszkaszentgyörgyön hosszú évek óta önkormányzati képviselő, édesanyám a helyi egyházközség képviselője. Mindezt társadalmi munkában, a munka és család mellett végezték, illetve végzik.

Példamutatásuk mellett az életemet végigkísérő szeretetük és támogatásuk az, ami nélkül ma nem állnék ezen a színpadon. Életem legbüszkébb és legfontosabb pillanatai közé tartozott, amikor nagypapám éremátadó volt az EuroGames labdarúgó tornáján – megjegyzem, az volt az első és utolsó alkalom, hogy végignéztem egy labdarúgó mérkőzést -, sőt, nemcsak az érmeket adta át, de köszöntő beszédet is mondott és fotózkodott a csapatokkal. Vagy amikor szüleim 2016 nyarán velem tartottak a Budapest Pride Felvonuláson. Emlékszem, milyen ideges voltam és zavarba jöttem, amikor Anya után Apát is megkérdeztem róla, velem tartanának-e. Tudtam, hogy nyár közepe van és hétvégenként rengeteg a kerti munka, de Apa azt válaszolta, hogy ezek az igazán fontos pillanatok az életünkben, és ha nekem fontos, hogy ott legyenek, akkor ott lesznek. És ott voltak, ahogy itt vannak velem ma este is. 

De annak az emléke is örökké velem marad, és egy nap majd büszkén mesélem és mutatom a gyerekeimnek és az unokáimnak, hogy nagyszüleim – akik két hónap múlva ünneplik 63. házassági évfordulójukat, és akiktől a politika iránti érdeklődésemet és szeretetemet örököltem – tavaly részt vettek a civil szervezetek közös, érvénytelen népszavazásra buzdító kampányában. Az arcukat és nevüket adták hozzá, mert ők is egy olyan országban szeretnének élni, amely nem a gyűlölet, hanem a felebaráti szeretet talaján áll.

Hiszek abban, hogy ennek eléréséhez elengedhetetlen, hogy összefogva kivívjuk és megtartsuk láthatóságunkat. Ezért is vagyok büszke a Humen LMBTQ Magazinra, amelynek 2011-es alapítása óta írok cikkeket. Ahogy nőtt a nyomás a magyar LMBTQ-embereken, úgy lettünk mi is elszántabbak, harciasabbak, és törekedtünk, a mai napig és a jövőben is törekszünk arra, hogy személyes történeteken, életutakon keresztül közösségünk minél több oldalát megismertessük az olvasókkal, a Magyar Aszexuális Közösség alapító tagjától a transznemű aktivistán át a roma meleg férfiig.

Nekem személy szerint mindig azoknak a cikkeknek a megírása jelentette a legtöbbet, amelyekben interjút készítettem valakivel. Legyen szó skót transznemű nőről, Pál Marciék szivárványcsaládjáról, ugandai meleg férfiról, vagy egy népszerű magyar drag queenről, mindenkitől tanultam, a maga módján mindenki erőt adott a folytatáshoz és csak ámultam, milyen csodálatosan sokféle közösség vagyunk. Sokszor, egy cikk elkészülte után, az interjúalanyok feltették nekem a kérdést: „Dani, mi szükség van erre? Senkit nem fog érdekelni a történetem.”

És én mindenkinek ugyanazt válaszoltam, legyen szó kétgyerekes, HIV-vel élő anyukáról, vagy a római katolikus papi szolgálatot egy évvel azelőtt elhagyó meleg férfiról. El sem tudod képzelni, hányan vannak odakint olyanok, akik hasonló cipőben járnak. Akik tudnak kapcsolódni a történeted valamely szeletéhez és talán életükben először érzik majd úgy, hogy nincsenek egyedül a problémájukkal világban.

Azt, hogy micsoda erő van önmagunk felvállalásában, az elmúlt években a saját bőrömön tapasztaltam meg. 2021 december elsején, az AIDS Világnapján Osváth Zsolt YouTube-csatornáján jelent meg velem egy egyórás beszélgetés, amelyben először meséltem nyilvánosan arról, hogy HIV-vel élek.

Emlékszem, hogy 2015 augusztusában, amikor először mentem a Szent László Kórház HIV ambulanciájára gondozásba vételre és először találkoztam az orvossal és a nővérekkel, milyen tanácsokat kaptam: ne mondjam el senkinek, hogy HIV-pozitív vagyok. Ne kockáztassam, hogy elveszítem a munkámat, hogy elfordul tőlem a családom és a barátaim. Tartsam titokban, még azzal se osszam meg, akivel ismerkedem. 

Mindannyian, akik HIV-vel élünk, különbözőféleképpen dolgozzuk fel a betegségünket. Van ki könnyebben, van ki lassabban. Egy dolog azonban közös és bizonyos: ára van, méghozzá lelki ára, amelynek a megfizetését senki nem úszhatja meg. Hogy ki hogyan dolgozza fel, az rajta múlik. Én nem bírtam hallgatni róla. Néhány hónapon belül elmondtam a hozzám legközelebb álló barátaimnak. Aztán megkíséreltem elmondani némelyik randevún is. Annak kezdetben néha tragikus volt a kimenetele. Volt, aki miután közöltem vele, egész egyszerűen felállt a kanapémról és kiviharzott a lakásomból. Többször előfordult, hogy kép nélküli profilokat hoztam létre társkereső oldalakon, az életkoromon kívül annyit osztva meg, hogy HIV-vel élek. Ez hasonlóan kudarcos próbálkozás volt

Nem szenvedtem, de egyedül voltam a HIV-státuszommal. A családommal hosszú éveken át nem mertem megosztani. Nagymamámnak volt ugyanis egy bátyja, aki 1956-ban Svájcba disszidált. Amellett, hogy egyazon napon van a születésnapunk, közös bennünk, hogy ő is HIV-pozitív volt. Sajnos azonban egy olyan korban, amikor még nem álltak rendelkezésre megfelelő gyógyszerek. Így 1992-ben AIDS-ben elhunyt. Féltem, hogy az ő tragédiája aggodalmat keltene a családomban – annak ellenére is, hogy gyógyszert szedek, amely a vírusszámomat kimutathatatlan szinten tartja és ennek köszönhetően az egészségem teljes és nem fertőzök. 

Ahogy teltek az évek, ha lassan is, de épült vissza az önbizalmam. Aztán 2019 tavaszán értesültem róla, hogy a Háttér Társaság Pozitív Szemmel néven kéthetente találkozót szervez HIV-vel élőknek. Ekkor már közel öt éve voltam HIV-pozitív és bár még mindig rettegtem attól, hogy a Szent László Kórházban a három havonta esedékes vizsgálaton ismerősbe futok, az első Pozitív Szemmel találkozóra mégis elmentem. 

Egyik oldalamon egy fiatalember ült, aki elmesélte, hogy az IKEÁ-nál dolgozik és a párja HIV-negatív. Egy nagymama elmondta, hogy húsz évvel ezelőtt fél éven át nézte, ahogy az AIDS lassan elragadja tőle a férjét. Egy másik férfi megosztotta velünk, hogy 1993 óta HIV-pozitív és ebből 10 évig AIDS stádiumban volt, de a csodával határos módon túlélte. Tizenketten voltunk aznap este abban a teremben. Mind HIV-pozitívak. Hosszú évek után először éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül.

A sorstársak megismerése hatalmas erőt adott és segített lezárni annak a bizonyos lelki árnak a megfizetését. Olyan embereket ismertem meg, akik közül ma már többet a barátomnak mondhatok és felnézek rájuk, inspirálnak. A Pozitív Szemmel csoport hamar elhatározta bennem, hogy én is tenni akarok a HIV-vel élők közösségéért. Először nem tudtam hogyan, de hamar megérkezett a válasz, ugyanis a Háttér Társaságnak elindult a HIV Személyes Segítő Szolgálata, amelynek 2021 tavaszán a koordinátora lettem és öt fantasztikus önkéntes társammal együtt azóta is bárkinek örömmel segítünk, aki jelentkezik hozzánk HIV-szűrésre kísérésre, segítő beszélgetésre, vagy gondozásba vételre kísérésre.

Eredetileg a Háttér Társaság kérdezte meg azt is, vállalnám-e mint a HIV Személyes Segítő Szolgálat koordinátora a beszélgetést Osváth Zsolttal és egy nap gondolkodási időt kértem. Emlékszem, milyen bizonytalan voltam: eljött az ideje? Szükség van rá, hogy arccal és névvel vállaljam, hogy HIV-vel élek?

Ma a legtöbb HIV-vel élő számára nem a vírus okozza az igazi nehézséget, hanem a társadalom tudatlansága, idejét múlt előítéletei. Félünk attól, hogy a családunk kiközösít, a barátaink elfordulnak tőlünk, kirúgnak a munkahelyünkről, nem lesz többé párkapcsolatunk. Félünk, hogy elmagányosodunk.

Pedig ma a gyógyszert szedő HIV-vel élő élete már ugyanolyan teljes, mint bárki másé. A kimutathatatlan szinten tartott vírusszámnak köszönhetően az immunrendszerünk ép és nem fertőzünk. Senkit, sehogyan. Párom, aki HIV-negatív – és aki ma este szintén itt ül a közönség soraiban – ugyanolyan biztonságban van mellettem, mint én mellette.

Vagyunk nem kevesen, akik aktívan igyekeznek tenni az előítéletek ellen, de nem mindenki engedheti meg magának, hogy kiálljon a nyilvánosság elé. Nem engedheti meg magának a HIV-vel élő anyuka, mert félti HIV-negatív kisfiait és HIV-negatív férjét. Nem engedheti meg magának a HIV-vel élő nagymama, nehogy bántsák unokáit az általános iskolában. És nem engedheti meg magának a legtöbb meleg férfi sem, mert félnek tőle, hogy szájukra veszik őket az ismerőseik.

Tartottam tőle, minek teszem ki magam az interjúval. De a közel 200 ismeretlen ember üzenetéből, akik azóta megkerestek Facebookon, vagy Instagramon, egy sem arról szólt, ami miatt aggódtam. Helyette elmondták, mennyit tanultak, vagy megosztották, hogy ők maguk is HIV-vel élnek, de nem ismernek senkit, akihez fordulhatnának. Két alkalommal is előfordult a tavalyi nyár során, hogy esküvőn jött oda hozzám valaki és mondta el, hogy látta a beszélgetést.

Tőlem a HIV az elmúlt kilenc évben nem vett el, csak adott. Olyan embereket ismertem meg és tanulok tőlük a mai napig, akikkel másképp nem találkoztam volna. Fontos szerepet játszott a felnőtté válásomban, a férfivá érésemben. Sokat tanított önmagamról és több lettem általa.

Zárásul szeretném megköszönni a támogatást szüleimnek, nagyszüleimnek, testvéreimnek, Edinának és Andrisnak, a csodálatos, okos páromnak, Zsoltinak, a remek barátaimnak, a drága kollégáimnak, a Humen Magazinnal Erdei Zsoltinak és Kocsis Jánosnak, valamint a Háttér Társaság HIV Személyes Segítő Szolgálata önkénteseinek, Bencének, Ryannek, Dávidnak, Miklósnak és Petinek. Ez a díj mindannyiuk érdeme. Köszönöm szépen!   

Waliduda Dániel

2023. 06. 16.        

Gratulálunk Dani!