Zsirka Hella beszéde a 30. Budapest Pride-on

Operatív vezetőnk és ügyvivőnk, Zsirka Hella volt a 30. Budapest Pride egyik beszédmondója. Megható és fontos beszédét most elolvashatja az is, aki nem lehetett jelen az eseményen.

Voltak évek, amikor úgy éreztem minden nap egy kis halál. Minden feltűnő összesúgás, minden öntudatlan buzizás, minden ablakon bedobott kő, minden gyomorgörcs, minden perc magány, bűntudat és szégyen. Minden elejtett könnycsepp, amikor megláttam magamat valaki más Instagramján, ahogy épp engem szapul, minden sírásba torkollt veszekedés, amikor érvelnem kellett volna, hogy miért szabad léteznem. Pedig csak egy gyerek voltam. Mégis akárhányszor végigmentem az utcán, felszálltam egy buszra, bementem egy zsongó terembe, attól féltem, hogy ez lesz utolsó, hogy megtehetem. Ezt a félelmet aztán évekig hordoztam magammal: még olyan közegekben is, ahol lett volna okom bízni. Mint egy béklyó rátelepedett a rettegés a józan belátásomra, és az életem minden percét úgy éltem, hogy csak legyek túl rajta. Hogy csak ezt éljem túl, hogy érjek haza, mert ha egyedül vagyok senki nem bánt. Ha nincs körülöttem senki, akkor nem kell magyarázkodnom. Ha saját magamhoz beszélek, nem lesz aki megkérdőjelez. Úgy hittem, az olyanoknak mint én, a magány a kompromisszum, amit meg kell hoznom, hogy a biztonságban legyek ebben a cudar és igazságtalan világban. 

Majd mint egy sunyi kis árnyék, a félelem szépen lassan beszivárgott oda is. Elkezdtem látni, hogy emberek, politikusok, akikkel soha életemben nem találkoztam azt harsogják, hogy bűnös vagyok. Veszélyes a társadalomra, egy importált nyugati ideológia, egy összezavaró, kiiktatandó tényező, és azt is láttam, hogy ezt az emberek elhiszik. Először csak narratívák szintjén a TV-ben, a neten, a rádióban, az újságban, puhítgatva az emberi jóérzés határait, korbácsolva a kommenthuszárok indulatait. Mígnem egyszer úgy ítélték, itt az ideje a jogfosztásnak. Ami azóta is tart. 

És a még sajgó sebekkel a szívemben én mindezt elhittem, és jogosnak gondoltam. Nem kardoskodtam többé a világ igazságtalansága ellen, hanem elhittem, hogy minden ami velem történt és történik, az kizárólag az én hibám. Hogy nem vagyok elég konszolidált, elég szép, erkölcsös és elég jó. Önmagam legnagyobb ellensége lettem. Menekülni kezdtem: céltalan, pillanatnyi örömökbe, szánalomból felém dobott szeretet morzsákba és önpusztításba. 

Mígnem találtam egy közösséget. Az aktivizmust. Nehéz megfogalmazni, de vannak pillanatok az életben, amikor azt érzed, hogy igen, itt a helyem. Amikor ösztönösen a legjobb verziód bukkan elő belőled, mert mélyen legbelül tudod, hogy ott szabad. És akkor eldöntöttem, hogy segítséget kérek. Először azt gondoltam, csak azért, mert most már van kiért jól lenni, aztán hozzátettem azt is, hogy szeretném, ha képes lennék mindezt a szeretetet befogadni, és megosztani. 

Rájöttem, hogy igen, még mindig van egy-két arc az utcán, amiktől összerezzenek. De elkezdtem felfogni, hogy mellette sok ezer másik is, amiktől nem. Például ti. Feltűnt, hogy bízni nem kiszolgáltatottság, hanem biztonság. Hogy szeretni magadat felemelő, nem egoista. És ha igazán szeretem magamat, az elég erőt ad hozzá, hogy azt mondjam: nem. És elég erőt ad, hogy engedjem magamat dühösnek lenni. 

Dühösnek lenni akkor, amikor lesöprik a megéléseinket az asztalról. Akkor, amikor látom az idős LMBT embereket elmagányosodni, pedig nagyobb szükségünk van példaképekre, mint 

valaha. Akkor, amikor transz emberként a fizikai egészségemet veszélyezteti az, hogy megnehezítik a gyógyszerhez jutásomat. Akkor, amikor szeretetteljes, gondoskodó meleg pároktól tagadják meg az örökbefogadást. Amikor okos, tehetséges embereket látok külföldre költözni, mert már nem bírják tovább a gyűlölködést. Amikor egymás ellen uszítják a saját közösségem tagjait, amikor nem hogy megvédenek a diszkriminációtól, de elősegítik azt. Amikor a szeretteim bántva vannak valamiért, amiről nem tehetnek. 

Nem volt elég? Nem volt elég másodlagos állampolgárrá nyilvánítani a bejegyzett élettársi kapcsolattal? Nem volt elég betiltani a nem- és névváltoztatást, ezzel mindennapos veszélynek kitéve a transzneműeket? Nem volt elég a létezésünk tényét cenzúrázni a propaganda törvénnyel? Vagy lefóliázni? Vagy korlátozni a gyülekezési jogunkat? Vagy legalizálni azt, hogy kirúghassanak egy transzneműt a munkahelyéről azért, mert transznemű? Nem volt elég odáig eszkalálni a gyűlöletbeszédet, hogy egy leszbikus párra kést rántsanak a villamoson? Hogy egy fiatal lány elvegye a saját életét a mindennapos homofóbia miatt? 

MIT. AKARNAK. MÉG? 

Én tudom. Megtartani a hatalmat. Mert azokat a politikusokat, akik emögött állnak, marhára nem érdekli mi történik velünk. Ahogy az sem, hogy a családon belüli erőszak mindennapos, meg az sem, hogy a romák elleni rasszizmus rendszerszintű. És ez csak néhány példa. A legkevésbé sem akarják ezeket megoldani. Sőt, azt akarják, hogy elhiggyük: vannak ők, meg vagyunk mi. És mindenki aki nem ők, azok kezdetben csak rosszak, ártalmasak, nemzetbiztonsági kockázatok, aztán már nem is emberek. De elárulom: emberek vagyunk. Nem poloskák, nem lovak, emberek. Érző, gondolkodó tagjai a magyar társadalomnak, és addig fogunk ellenállni, amíg fel nem fogják végre, hogy nem tehetnek meg velünk bármit, és nem üldözhetnek el a saját hazánkból. Mert mi is itthon vagyunk. 

Szóval egy nagyon kedves kollégám és barátom szavaival élve: legyen a Pride hónapunk feminista és antirasszista, a dühünk pedig interszekcionális. 

Végezetül pedig kérdem én: na? Sikerült betiltani? 

Szerintem nem.

(A fotót a 444.hu készítette)